Hazánk elveszítette regionális vezető pozícióját a – davosi Világgazdasági Fórum apropóján megjelenő – versenyképességi rangsorban. A több mint 70
Fekete Károly
szereplős listán a 29. helyen álló Magyarországot Szlovénia és Észtország is megelőzi. Még inkább figyelmeztető jel, hogy a makrogazdasági környezet külön értékelésében a magyar gazdaság a 49. helyen szerénykedik. E trendekkel egybecsengő fejlemény egy sor multinacionális cég 2002 ősze óta meghozott döntése az itteni termelés felszámolásáról. Mi ehhez nem vagyunk hozzászokva.
Tévhitek és remények
A döntéshozók és menedzserek egészen 1968 óta ringatják magukat abban a kényelmes hitben, hogy a magyar gazdaság a külföld kivételes figyelmét vívta ki, adottságaink, piaci környezetünk, tőkevonzó képességünk “helyből jobb”, mint szomszédainké “nekifutásból”.
Ennek a kényelmes rátartiságnak kétségkívül volt alapja a kilencvenes évek végéig. Az üzleti jogbiztonság nálunk volt legnagyobb. Itt hozták meg leghamarabb az eredményes gazdasági tevékenységhez szükséges törvényeket. Hozzánk áramlott először nagy volumenben külföldi működő tőke. Nálunk indult meg először a banki, biztosítási szektorok, majd a közszolgáltatások nagyarányú privatizációja. Az elsők közt kértük a térségből felvételünket az Európai Unióba, a csatlakozási tárgyalások éltanulója, uniós értékelések szerint a csatlakozásra az egyik legérettebb ország voltunk.
Elolvadt az előny
Fel kell azonban ébrednünk: mára a helyzet alaposan megváltozott. A magyar gazdaság relatív előnye a külföldi tőkéért folytatott harcban elolvadt. Elkerülhetetlenül bekövetkező piaci folyamatok és gazdaságpolitikai tévedések megítélésem szerint nagyjából azonos súllyal okolhatók a jelenlegi helyzetért. A lényeg azonban a gyors és hatékony gazdaságpolitikai válasz lenne.
A kilencvenes évek derekáig meglévő előnyünket a szomszédos és a tőkevonzásban szintén versenytársainkká vált távolabbi átmeneti országok mára teljesen behozták. Ezzel társul az a hatás, hogy az Európai Unió 2002 decemberében nem csak Magyarország, hanem másik kilenc feltörekvő gazdaság együttes felvételéről is döntött. Ezzel az aktussal az EU ezeket az országokat – befektetési kockázatukat, modernizációs, növekedési és integrációs kilátásaikat tekintve – teljesen emancipálta a magyar gazdaságéval. New Yorkból, Chicagóból, Tokióból vagy épp Szöulból nézve a tíz gazdaság között meglévő különbségek a nullához közelítenek. Meg kell tehát újra tanulnunk keményen megküzdeni Szlovákiával, Észtországgal, Litvániával is egy-egy beruházásért.
Mert a külföldi befektető nem a szívére hallgat, kevéssé akceptálja rózsaszín önelégültségünket. Megy helyette a Toyota Csehországba, a Peugeot Szlovákiába, hogy a kivonulókat ne is említsem. És ezek is önerősítő folyamatok. A két említett autógyártó döntése számos most helyszínt kereső cég számára lehet meghatározó referencia. Ez a “befektetői csordaszellem” a kilencvenes években Magyarországot segítette; el kellene kerülni, hogy ebben az évtizedben a kárvallottjai legyünk.
Követhető célok
A magyar gazdaságpolitikának meg kellene hirdetnie hosszabb távú céljait, s azokhoz tartania is kellene magát. Adócsökkentési ígéreteket a multik például – különösen az EU-tagság előtti kedvezmények fokozatos megszűnése idején – hajlamosak komolyan venni, s elmaradásuk esetén nem sokat gondolkodnak a telephely külföldre költöztetéséről.
A követhetetlen gazdaságpolitikát, a jegybank és a kincstár súlyos kommunikációs válságát sem értékelik. Nem rajonganak az olyan gazdasági környezetért, ahol a kormány kedve szerint, a gazdasági szereplők racionális aggályait figyelmen kívül hagyva beleszól a bérszínvonal alsó értékébe, vagy abba, milyen formában szerződjenek alvállalkozóikkal, bedolgozóikkal.
A magyar gazdaságnak múlhatatlan szüksége lenne további modern termelőtőkére. Elég elővenni a Figyelő TOP 200 első 10-20 cégét és megnézni, melyekben nincs külföldi tőke, s azokban mennyi a bruttó és az egy alkalmazottra jutó nyereség. Máris látszik: a külföldi tőke nélkül a magyar gazdaság további gyors modernizációja illúzió.
Az elmúlt három-négy évben igen kevés nagybefektető jelent meg a magyar piacon. Ezzel szemben többen kivonultak. S ami talán még figyelmeztetőbb: az igazi “nagy halakért” folytatott regionális versenyt rendre elvesztjük. Konkrét és határozott kormányzati intézkedésekre és azok hatékony kommunikációjára lenne szükség. A kínálkozó esélyt – ha adódik – határozottan ki kell használni ahhoz, hogy újra vezető helyen lehessen a magyar gazdaság regionális tőkevonzó képessége.
