A filmhez nem tartoznak vicces szinkronhangok, senki nem fogja benne elveszíteni a szüzességét, és mégis: a Vándormadarak az utóbbi idők egyik legfontosabb filmje. Mindenkinek látni kell, több okból is.
Az egyik ok, hogy a mozgókép szerelmesei annak ellenére megtartották a mozi iránti rajongásukat, hogy útközben valamikor és valahogy elveszett a film. A másik ok, hogy a Vándormadarak teljesen rendhagyó alkotás, olyasmi, mint Homoki Nagy István természetfilmjei, meg egy kicsit olyan, mint a Kizökkent világ, a legjobban mégis a Mikrokozmoszra hasonlít. A Mikrokozmosz volt az utolsó kísérlet, amely a valódi film nem manipulált eszközeivel megmutatta, hogy a természet rendje és a rend természete bármikor visszaállítható, és ha ez megtörténik, rend lesz a lelkekben is. A Vándormadarak persze egy kicsit megmutatja azt is, hol rontottuk el. Elrontottuk például azon a napon, amikor nem figyeltünk eléggé egymásra, és amikor nem figyeltünk eléggé a környezetünkre. A film azonban nem büntetni akar, inkább elnéző. Aki megnézi, rádöbben arra, mit mulasztott el az eddigi életében. Nem tanult például a hétköznapok költőiségéből, nem kért részt a házhoz szállított harmóniából, nem elég jól látta a színeket, és nem vágyott oda, ahol a szabadságnak tényleg nincs határa: a fellegekbe.
A Vándormadarak – amelynek címe pontosan fedi a tartalmat, ezúttal kéretik nem asszociálni, jópofáskodásra gondolni – elképesztő, lenyűgöző és kihagyhatatlan film egy ígéretről, a visszatérés ígéretéről, amelyet mindig be kell tartani ahhoz, hogy a világon rendben menjenek a dolgok. A madarak kontinenseket és ócánokat átszelő útját 450 ember három évig kísérte, 200 helyszínen forgattak, és csak valódi képek szerepelnek a filmben. Fontos figyelmezetés maradt a végére is: a gyereket most tényleg ne hagyjuk otton.
Vándormadarak – Travelling Birds, 1999-2002. Színes, francia film, 95 perc. Rendező: Jacques Perrin. Forgalmazza az SPI.
