Mozikban a Hitler-merénylet

Valkűr

Claus Schenk von Stauffenberg (Tom Cruise) német vezérkari főnök 1939-1943 között Lengyelországban, Franciaországban, majd Észak-Afrikában szolgált (ahol fél szeme világát is elvesztette), és 1944-től szabad bejárással bírt a kelet-poroszországi (rastenburgi) náci főhadiszállásra. Több magas rangú katonai vezető segítségével 1944. július 20-án itt akarta felrobbantani a Führert. A népvezér azonban túlélte a merényletet, csupán apróbb felületi sérüléseket szerzett, és még aznap este kivégeztette az összeesküvőket a berlini Wehrmacht-főparancsnokság udvarán (nemcsak őket, a bombatámadásra hivatkozva a németországi ellenállási mozgalom több mint tízezer részvevője esett a nemzetiszocialisták áldozatául).

Valkűr (filmelőzetes itt)

A Valkűr tehát olyan film, aminek (a történelemkönyvekből) már az elején tudjuk a végét. A kérdés ezek után az, hogyan jutunk el onnan odáig. A feladattal iskolásan birkózott meg az alkotógárda. Bár Bryan Singer rendező (Közönséges bűnözők, X-Men, Superman visszatér) – és az egyik gyártó cég, a United Artist vezetése révén producerként is közreműködő Cruise – igyekezett szinte a legutolsó szögig ragaszkodni a megtörtént eseményekhez, éppen ez lett a film Achilles-sarka. A fantáziátlanság. A szereplők képtelenek lekászálódni a történelemkönyv lapjairól – hiába játszik jól például Bill Nighy –, hiteltelenek. Nem húsvér emberek, akikkel azonosulni lehet. Hiányoljuk a személyes indíttatásukat, a film ennek szánt észak-afrikai nyitó képsorai karcsúak és jellegtelenek. Fájlaljuk, hogy a döntéshozó „nagyemberek” – például a Führerhez hű maradó, utóbb mégis pórul járó Friedrich Fromm tábornok – mellett a gépezet kiskatonáinak drámáját nem mutatja be a film (például, hogy kiknek a parancsainak engedelmeskedjenek, a lázadókéinak vagy a hitleristákéinak). Vizuális kidolgozottsága és történeti pontossága ellenére a Valkűr nem érint meg, nem kavar fel úgy, mint a Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel, az Ámen, A kilencedik nap vagy A bukás – Hitler utolsó napjai.

A németek sztereotip háborús megítélése – csak csülkös káposztát esznek, mindig Wagnert hallgatnak, burkoltan, de otthonukban nyíltan fasiszták – csak lassan változik, filmes láttatásmódjukat hosszú időre bebetonozta például az Indiana Jones-trilógia, amiben, ugye, a németek jelentették az amerikai régészprofesszor ellenségeit, összevissza lövöldöztek, érthetetlen nyelven üvöltözték a kommandírokat, elmebeli képességeik viszont alacsony fokon álltak. (Az érdekes az egészben, hogy maguk a németek sem gondolták nagyon másképp. Talán a nemzeti bűntudat miatt.)

Az egyoldalú megítélésen az 1993-ban forgatott német háborús eposz, a Joseph Vilsmaier rendezte Sztálingrád ütött rést, ami megpróbálta megmutatni, hogy a Wermacht soraiban is emberek harcoltak, akik két fegyverropogás közötti csendben nem népirtásról, hanem a családjukról, szeretteikről álmodtak. Ide szeretne kapcsolódni a Valkűr, vitatható végeredménnyel.

Papírkutyák

A Latabár-vígjátékok újrakeverésére szakosodott rendező-producer, Gyöngyössy Bence (Egy szoknya, egy nadrág, Egy bolond százat csinál) korábbi, a két remixben értékelhető poénforrásként közreműködő komédiásnak, a Jancsó Miklós-blődlikből Kapaként és Pepeként ismert Mucsi Zoltánnak és Scherer Péternek tett ígéretét váltotta ezúttal valóra. Kuplung (Mucsi) és Csumpi (Scherer) önálló filmet kapott. Ehhez Litkay Gergely, az ismert humorista és filmíró (Buhera mátrix) segítségét vette igénybe.

Papírkutyák (filmelőzetes itt)

A két pitiáner, Kárpátaljáról Magyarországra vándorolt bűnöző (Kuplung és Csumpi) előzetes letartóztatása során a cellában idézi fel a Trolibusz nevű haverjuk (Gesztesi Károly) érdekében végrehajtott „nagy balhéja” történetét. Ebben régebbi és újabb sütetű (hasonszőrű) cimborák is részt vettek, például Jozsó (Kálloy Molnár Péter), Zárzorró (Szarvas József), Pista (Hajdu István), és Amanda (Pikali Gerda). Természetesen minden balul ütött ki, az autójuk nem indult, az altatót az őr helyett egy kutya ette meg, a gumitestű nő beszorult a szellőzőbe, egy rossz helyre dobott csikk felgyújtotta a raktárt… A fiúk azonban mégsem a helyszínen buktak le, hanem egy kocsmai verekedés során.

A tipikus kelet-európai vesztes figurákkal tarkított mozi nem túl eredeti története egyszerre idézi az amerikai Ocean’s-filmeket, az Üvegtigris-mozikat és Emir Kusturica balkáni környezetrajzait. Ha az átemeléseken (a másolásokon) netán fanyalog is a néző, a valóban jól sikerült vicceken biztosan nevetni fog.

Gettómilliomos

A skót Danny Boyle (Sekély sírhant, Trainspotting, Az élet sója, A part, 28 nappal később, Milliók, Napfény) díjözönös és Oscar-várományos filmjében az amerikai filmvilág keveredik az indiaival. Hollywood Bollywooddal. A helyi Legyen Ön is milliomos! vetélkedő során a húszmillió rúpiás főnyeremény előtti utolsó kérdés reklámszünetében a rendőrség vallatószobára hurcolja a közönségkedvenc, nyomorúságos gettóból érkező, nincstelen tizennyolc éves játékost, Jamal Malikot. Az irigykedő műsorvezető sugallatára ugyanis nem hiszik el, hogy az utcagyerekből teahordóvá lett mumbayi (bombayi) fiú minden kérdésre tudta/tudja a választ, tehát biztosan csalt.

Gettómilliomos (filmelőzetes itt)

Újra sorra veszik hát vele a kvízeket, miközben feltárul Malik gettómúltja, amiben van koldusmaffia, gyermekrabszolgaság, hindi-muzulmán ellentét, megvakítás. S amiben Malik édesanyja szeme előtti erőszakos halála után bátyjával, Salimmal és egy árva lánnyal, Latikával nő fel, akivel szép lassan egymásba szeretnek.

Salim az öccsével ellentétben gazdagságra és hatalomra vágyik, ezért egy gengszter szolgálatába áll, s miután a fiú eltávolodik Latikától, a gengszterfőnök elveszi a lányt feleségül. Jamal mindent megtesz azért, hogy kiszabadítsa a kedvesét ebből a házasságból, még ha ezzel végérvényesen el is veszíti őt a bátyjával egyetemben. Vagyis Malik számára a nagy tét valójában az, hogy meg tudja-e győzni a nyomozót az igazáról, és visszaengedi-e őt a férfi válaszolni az utolsó kérdésre. Merthogy a fiú célja nem a nagy pénz megszerzése, hanem az eltűnt szerelmének a fellelése.

Ehhez illeszkedik a mozi két idősíkja is: az egyik idősík a vallatás szűk egynapos intervallumát, míg a visszaemlékező másik tizenöt évet ölel fel, a hős hosszú és rövid távú célja azonban ugyanaz: meg akarja találni elveszett szerelmét. Boyle a hollywoodi típusú forgatókönyvet és a realista színészi játékot ötvözte a színes szárik, családi kötelékek és egymásnak teremtett szerelmesek – zenés-táncos, boldog – világával, hogy nehezen feledhető filmet kerekítsen belőle.

A skót rendező filmje abban különbözik a bollywoodi filmek szociális feszültségtől mentes, sterilen boldog világától, hogy mély társadalmi problémákat vet fel. A vallási ellentétek, a gazdasági különbségek, a gyermekmunka, a gyerekverés és a gyermekprostitúció azt mutatják, hogy a dinamikusan fejlődő gazdasága, a globalizáció felszabadító hatása ellenére India súlyos problémákkal áthatott. A kolduló-bűnszervezetek és a nyomornegyedek világa sok millió ember számára a kilátástalan valóság, amiből csak a tévé és a film jelent menekülést. Ebben a közegben a nézők a realista valóságábrázolás helyett a csodát várják a mozitól, a legnagyobb csodák közé pedig mi más is tartozhatna, mintsem az, ha a becsületes (tiszta szívű, őszinte, hűséges és tántoríthatatlan) szegénylegény szerencsével jár.

A rendhagyó filmet a hazai forgalmazó a szokástól elétérően – rendhagyó módon – nem 19-én, csütörtökön, hanem másnap, pénteken viszi a magyar mozikba.