Paranoid kamaszokat vagy romantikus hippiket nézzünk?

2 nap Párizsban

A tejszőke francia színésznő – akiről sokan hisszük azt, hogy amerikai, de minimum, hogy angol –, Julie Delpy első filmjében nemcsak producerkedett, rendezte, írta, vágta, de még a zenét is „eská” szerezte. A filmben arról mesél, ami a szívének a legfontosabb: Párizsról. Története szerint Marion (Delpy) és kedvese, Jack (Adam Goldberg, aki a való életben a színésznő egykori társa volt) a francia fővárosba utaznak, hogy a reménybeli jövendőbeli legényember megismerhesse a lány szüleit (a valóságban is azok: Marie Pillet és Albert Delpy), miközben fel-felbukkannak Marion korábbi fiúi.

A leghíresebb két „saját” filmet (Mielőtt felkel a Nap, illetve Mielőtt lemegy a Nap című lírai románc-mozikat) megidéző Delpy-debütálás kellemesen szórakoztató, hiteles film. Sok ismerős párkapcsolati elemre bólinthatunk rá, vagy éppen újakat ismerhetünk meg.
Julie Delpyt eddig is szerettük, ezután még jobban fogjuk.

Út a vadonba

Nehéz eldönteni, hogy az Út a vadonba giccses vagy érzékeny alkotás. Annyi bizonyos, hogy rendezője, az általunk inkább színészként ismert Sean Penn korábban hathatós bizonyságokkal (Menekülés az éjszakába, Az ígéret megszállottja) szolgált arról, hogy erősen fogékony az átható, drámai érzelmek ábrázolásában.

A Jon Krakauer életrajzi regényéből önkezűleg írt forgatókönyve nyomán egy fiatalember, Christopher McCandless (Emile Hirsch) identitáskeresését követhetjük nyomon, amikor is a Szelíd motorosok hippivilágát idéző modorban az ígéretes jövő előtt álló legény szakít jelenével és potenciális jövőjével – igazolványát széttépi, pénzét eladományozza és így tovább –, s nekivág a nagyvilágnak „irány Alaszka!” jelszóval, szellemi mesterei, Rousseau és az amerikai életművész-író, Thoreau gondolati irányvonalait követve.

Hatásos mozi Penn filmje, felkavarja az embert – ha giccsesnek tartja, ha érzékenynek –, ez pedig a jelentős fényképészi munka (Eric Gautier) mellett az olyan szereplőknek is köszönhető, mint Hirsch, Hal Holbrook, Vince Vaughn, Marcia Gay Harden.

A róka és a gyerek

Bár főszerepben az állat van – akárcsak Jean-Jacques Annaud A medve című, húsz évvel ezelőtti mozijában – az ember a lényeges. Itt speciel egy kislány (tündéri: Bertille Noël-Bruneau), aki próbál megszelídíteni egy rókát, és közben számtalan kalandot él át. Persze közben eljuthatunk egy erkölcsi üzenethez is.

A film gyönyörű természeti képekben, kevés szóval mesél, mintegy magyaráz a világról kicsiknek, azoknak, akik ma könnyen hihetik azt, hogy a tehén természetes színe a lila. Nem, nem az. S ami a film fő erénye: elmondja, hogyan kell jónak lenni.

A naturális dokumentumfilmek világából átvándorló rendező társ-forgatókönyvíró, Luc Jacquet ért a gyerekek nyelvén, jól és minőségien mutatja meg a környezetünk azon részét, amit egy kölyöknek ismerni érdemes.

Paranoid Park

Magukra maradt tinédzserek lófrálnak Gus Van Sant új filmjében, miközben a szüleik válnak, borongnak, szorongnak, vagyis vacakul érzik magukat, a lányok félik a fiúkat és fordítva. A főszereplő gördeszkás srác – Alex (Gabe Nevins) – az utcakölykök „alapította” Paranoid Parkban (elitvidéken) gördül nap mint nap. Egy bolondozása alkalmával olyan balesetet okoz, amiben egy biztonsági őr meghal (a vonat alá zuhan, ami levágja a fejét).

A képeiben és hangulatában Van Sant olyan korábbi alkotásait, mint az Elefánt, Gerry idéző film nem katartikus, de mindenképpen szorongató élmény. Egyfajta lassú méreg, ami nem végez velünk azonnal, hagyja, hogy azt higgyük, ebben a világban is azért van még remény. De nem. Nincs.

Streetdance – Step Up 2.

Emlékeznek még Alan Parker 1980-ban készült, nagyszerű A hírnév című musicalfilmjére? Amiben szépreményű New York-i művészeti iskolások élik meg a csepűrágás és a szép remények nehézségeit, hogy ugye hiába a nagy akarás, nem mindenkiből lesz sztár. (Ahhoz kell a „kavarás” is.) A hírnévben szerepel egy táncospár, egy túlambicionált és nagy seggű afroamerikai leányzó és gumimozgású fiúkísérőjének az epizódja, amiben a srácot – akinek minden mozdulatából sugárzik a tehetség – felveszik, a lányt nem. Nos. A Streetdance – Step Up 2. olyan, mint a lány. Nagyon akar, de egy-két említésre méltó szcénát leszámítva nincs benne semmi, az utcai tánc nyitott (szabad) és az intézeti balett zárt (zsarnoki) világa között őrlődő új „csillag”, Andie (Brianan Evigan) története nem érinti meg a nézőt. Nagyjából annyira érdektelen, mint anno Jessica Alba Honey című, jelentősen félresikeredett tánctanárnőmozija volt.

A sablonarcok, sablonsorsok, sablonmegoldások között valószínűleg csak a kamaszlányok találnak szerethetőt: a táncos fiúk és a táncos lányok szépen megdolgozott testét. Az idősebbek meg sirathatják a fiatalságukat.