-Na, arra gondoltunk, hogy legyen kiülős-lazulós találkozási pont a Nyugati tér, ideje, hogy visszafoglalják a városlakók, és ne…
-Oké, milyen burkolatban gondolkodtok? Térkő, ugye?
-Őőő, lehet térkő, persze, a terveken is olyasmi van, na, de a lényeg szerintem, hogy a lépcső…
-Aha, jó lesz ez, csak hát szerintem a legfontosabb, hogy rendesen le kell térkövezni az egészet.
-Persze, beszéljünk róla, rendben, na, ahogy itt is látszik, meghagynánk az órát, körülötte viszont…
-Bocs, csak hogy a térkövet majd mikor választjuk ki?
-Rögtön megbeszéljük azt is, de szerintem most…
-Térkő. TÉRKŐ. Figyeld a számat. TÉR-KŐ.
Valahogy így képzelem a tervező és a kivitelező közötti párbeszédet a Nyugati tér régóta esedékes felújítása kapcsán. A szerda délelőtt átadott terület ugyanis, mint az eddigi összes nagyobb budapesti beruházás, nem más, mint óda, mit óda, elégia! A budapesti várostervezés kielégíthetetlen vágyának, örök szenvedélyének elégiája a térkő iránt.
Térkő. Beton? Fúj, szocializmus! Zöldterület? Kirohad, drága, politikailag áthallásos!
Nem baj, ha már az átadáskor is egyenetlen, itt-ott repedezett, és az első betolató furgon vagy ollie-zó deszkás kamasz alatt szanaszéjjel törik! Nézzétek ezt a rengeteg térkövet!
NÉZZÉTEK, AZ ISTEN SZERELMÉRE!!!
Maga a felújítás egyébként igazi sikersztori, viszonylag olcsón (az eredeti büdzsét kissé megnyesve kicsit több mint 500 millióból, ebből 295 milliót adott a Főváros) épült, a költségvetést nem lépték túl, tartották a határidőket, nem csoda, hogy jó hangulatban, rezesbandával…
…és feltűnően boldog Tarlós Istvánnal került megrendezésre Budapest egykor méltán népszerű csomópontjának átadási ceremóniája.
A tervek ráadásul eleve épelméjűek, egyenesen szerethetőek voltak: a koncepció az volt, hogy vissza kell adni a teret a járőkelőknek, akik nem sietnek, hanem például találkoznak egymással, és ha már ott vannak, leülnek a lépcsők mellé, a padokra, a lényeg, hogy találjanak helyet maguknak, egyenek, igyanak.
Az egésszel ugyanis van egy elég komoly baj: ránézésre is nagyon veszélyes. Az eddigi széles lépcső kétharmadát ugyanis lekanyarintották, hogy jóval mélyebb, „kiülős” fokokat építsenek a helyére. Így néz ki:
Azt most hagyjuk, hogy nem tudni, elég lesz-e a maradék lépcső a járókelőknek csúcsidőben; tegyük fel, hogy megoldják.
Fentről azonban így néz ki az egész:
Azaz aki először látja, csak akkor jön rá, hogy ez nem lépcső, amikor már közvetlenül a szélén áll, vagy éppen lép le. Mint ez az úr:
Rossz nézni, ugye? Hát akkor most képzeljük el ezt egy forgalmas szombat éjjel, részeg fiatalokkal, akik megpróbálják elérni az utolsó metrót. Ezzel muszáj lesz valamit kezdeni – már az átadás utáni fél órában is egy-egy hajszálon múlt, hogy le nem esett két néni –, a kérdés csak az, megvárják-e az első balesetet.
