Simicska Lajos egész napos gecizős ámokfutása G-dayként vonult be a magyar történelembe. Hogy Orbán Viktor egy geci, a keresztségben a G-day nevet kapta. Nem is értettem. Mintha történt volna valami fontos. Mintha valami jelentőségteljes eseményt éltünk volna át. Még a végén érettségi tétel lesz. Ezt legalább megjegyzi a jövő záloga, az Aranybulláról úgysem tudja senki, hogy eszik-e vagy isszák. Azt, hogy mit jelent a geci, azt mindenki tudja.
Szóval, nem értettem, mire a nagy felhajtás, lényegében nem történt más, mint az, akik nagy egyetértésben kevergették eddig a KisHazánk nevű homokozóban a pisakását, azok most összevesztek csúnyán. Ki tudja, tán egy félig elrágott, nyálas babapiskótán, talán a dömperen.
Más se kellett a népnek, zúgott a taps, dolgoztak a rekeszizmok, az óvatosabbja csak halkan, hogy huhuhúúúúdemegmondta, hüledezve, hogy húúúú, pont a Simicska! Már, aki tudja, hogy ki az a Simicska. Lajoska nagy dérrel-dúrral rendezkedni kezdett, és aki szerint a dömperes ügyben nem egészen neki volt igaza, árulónak nevezte, kibaszta innen-onnan, eladott ezt-azt, főleg részvényeket. Percemberke néhány napig megvette a Nemzetet, hátha még valakiről kiderül, hogy geci, de legalább egy kis pöcs, szaftos részletekért remegett, kiteregetett szennyesre. De semmi. Így aztán elült a taps, felszáradtak a röhögéstől kicsordult könnyek, megnyugodtak az arcizmok, mindenki hátradőlt a karosszékben és várt, mi fog történni. De jött a nyár meg a menekültek és nem történt semmi.
Úgy értem, semmi olyan, amit Percemberke át tudna látni, fel tudna fogni.
Nem, nem soha
Furcsa szerzet vagyunk mi, nem mondom. Csak egy dolgot nem tudunk feledni, Trianont. Minden mást igen. Nem, ez nem memóriazavar, ez az önbecsülés hiánya. A Percekemberke másik fő ismérve. Az egyik a saját érdek szem előtt tartása minden esetben. Ha a fene fenét eszik is. Dögöljön meg mindenki más, csak én éljek. Jobban, mint a szomszédok, legalábbis látszatra.
Percemberke a saját igényei igen alacsony szintjén évek óta elvan, próbál jó pofát vágni ahhoz, hogy a keresete a töredékét éri, mint tíz évvel ezelőtt, fogalma sincs, hogy az egyre öregedő alsó középkategóriás német gyártmányt hogyan és mikor fogja lecserélni és idejét sem tudja, mióta az imája a miatyánk helyett, hogy még egy évig tartson ki a bojler. Meg a hűtő. Minden héten feladja az ötös lottót. Egy mezőt, dzsókert nem kér és reménykedik, hátha egyszer beüt a ménkő. Nem fog, mert a pénzhez buta, szóval kezdeni se tudna vele semmit. Talán ezért nem bánja, ha kilopják még a szemét is.
Percemberke szidja a hatalmat. Régen ezt úgy mondtuk, szidja a rendszert. Ma nem a rendszert szidjuk, hanem Ezeket, mert a rendszer máshol egész jól működik, nálunk valahogy mégsem, de már erre is rég megvan a magyarázat, bal és jobb ebben furcsamód egyetért. Ez egy fiatal demokrácia. Ez a dallamtalan név azért jó választás, mert húsz év múlva is lehet használni. Mi az a negyvenöt év az emberiség történelméhez képest, nem igaz? Szóval, Percemberke szidja a hatalmat. Nem túl hangosan, nehogy valami baja legyen belőle.
Nem a szabadsága van veszélyben. Az sose volt, csak nem vette észre. Moralitását jó mélyre eltemette. A szolidaritással együtt. Azt félti, amit egzisztenciának hívhatnánk, ha nem lenne túl röhejes ebben az országban ezekben a hónapokban így nevezni, hívjuk máshogy. Nyomorszint. Az megfelel. Hogy legyen egy tévé a sarokban, wifi, asztali gép, egy hűtő és asztal, székek és egy öregedő verda. Meg egy utált munkahely, ahova be lehet járni, de fizetésből fel lehet tölteni a hűtőt. Meg égjen a villany a budiban. És hogy ingyenes legyen az egészségügy meg az oktatás. És ha végre nyugdíjba megy, akkor még nagyobb nyugalommal szarjon bele ebbe az egészbe.
Saulus és Paulus
Ha mindez megvan, Percemberke nyugodt. Éli az életét. A monitor előtt. Szeret szemlélődni és nagyon szeret nevetni. Főként a mások kárán, a saját maga szórakozására. Percemberke kiröhögni is szeret másokat, szégyenkezés nélkül. De legjobban azt szereti, ha Ezeken röhöghet. Mindegy, melyiken, mert ebben is elvtelen.
Hosszú hónapokkal ezelőtt nevethetett utoljára. Úgy, hogy belefájdult az oldala. Még a könnye is kicsordult. Én nem nevettem, mert egyáltalán nem tartottam viccesnek a Gecizést és kétkedve fogadtam, mikor úgy próbáltak megnyugtatni: az előadásnak szól a taps.
A hosszú bájtok éjszakáját, a Kaya Ibrahim és Josip Tot nevével jelzett ügyet már rég elfelejtettük. Németh Miklós vezérigazgató urat is. Az elmúlt évek alatt a könnyű szélben vidáman lengedező Közgép molinókat is. Elfelejtettük Vida Ildikót, a tüntetéseket is. Olyanok vagyunk mi, Percemberkék, mint a mesebeli emberek: azt hisszük, ha hátat fordítunk a gonosznak és elfelejtjük, akkor azzal el is tűnik. Hát nem.
Rosszul csináljuk az elfelejtést is. Mi csak a pernahajderkedést akarjuk elfelejteni, a gecizést nem. Sőt, azt üdvözöljük. Mert azt hisszük, nem számít, kicsoda, de végre valaki jól megmondta neki.
Nem bosszúért kiáltok, nem. Csak ismerem a Percembereket és tudom, ha Simicska Lajos most, ebben a minutumban pártot alapítana, egy héten belül több szavazója lenne, mint az úgynevezett baloldalnak összesen. Még akkor is, ha ő maga is indulna a választásokon, ügyesen szitázott, „én vagyok, aki azt mondta Orbánra, hogy geci!” reklámpólóban haknizná végig az országot. Mert így megy ez. És ez baj.
Az is baj, hogy a felejtés támogatott. Simicska, akinek a nevét 2012-ig, Voldemorthoz hasonlóan nem nagyon volt ildomos kiejteni, Közgépes oligarchából a Gecinap után alig pár héttel már a „Fidesszel harcban álló üzletember” lett. Sőt. Hallom, dúl a Simicska-Orbán háború. A Hír televíziónál pedig egyenesen ideológiai megtisztulás zajlik. Annál a Hírtévénél, igen. Persze ehhez a maszatoláshoz nemcsak újságcikkek címei kellenek, hanem az is, hogy néhány sértett, megalázott, a közönség által kedvelt médiaszemélyiség és szakember a Simicska médiabirodalomtól állást kapjon.
Hogy aztán kínosan feszengjek a széken, mikor azt olvasom, hogy egy évvel ezelőtt még neeeem, de ez a Hírtévé most már nem az a Hírtévé, ezek a dolgok megszűntek, hát már nincs is ott és hát igen, nagy morális kérdés volt, de csak sikerült a konyhaasztalnál eldönteni, nagy nehezen. És egyébként is, ez az egész magánháború, na, ebbe meg végképp ne menjünk bele, mert ez átláthatatlan.
Percemberke szeme meg elhomályosul, lám-lám, mégiscsak szorult valami jó ebbe a Lajosba, a kirúgott tévéseket felkarolta, micsoda gesztus! Csak az én szám habzik, de az legyen az én szocproblémám. Mert én ilyen érzelgős hülye vagyok, hogy ha valaki lopott és közpénzből gazdagodott meg, arról én azt gondolom, hogy felelősséggel tartozik ezekért. Hogy én jobban szeretném azt hallani a kedvelt és elismert szakembertől, hogy „nekem az az életem, hogy a képernyőn vagyok, ott érzem elememben magam, ehhez értek és ezt jól csinálom és alig vártam, hogy valaki megkérjen arra, hogy csináljam újra, itt ez a lehetőség, és ha Belzebub tévéje lenne, akkor is mennék”, mert az olyan emberi lenne, bátor és becsülendő. Esetleg őszinte.
Max és Noodles
Mert akkor nem kéne azt se gondolnom, hogy én megyek szembe a forgalommal az autópályán, mert én nem akarok felejteni. Nem akarok átírni, maszatolni se. Mert nem akarom azt gondolni sem a Hírtévéről, sem Simicska Lajosról, hogy alámerülve a habokba, erkölcsileg és anyagilag megtisztulva kerültek ki onnan és bűneik megbocsáttatnak. Ugyanis nem csak Simicska van. Van Lőrinc, Tibor, János. Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, s valahány név a naptárba.
Ők is lopnak. Most is. Ebben a pillanatban is valaki valahol aláír egy szerződést, valaki átvesz egy borítékot, egy aktatáskát vagy nokiás dobozt, valaki éppen leteszi a telefont és elmosolyodik. Ebben a pillanatban is megnyomnak egy gombot egy billentyűzeten, amivel elindul egy átutalás. Nekik is megbocsátunk, ha lehülyegyerekezik Szijjártót, Orbánt meg zsírosnyakú parasztnak nevezik? Elfelejtjük, mit tettek és ha arról van szó, felsorakozunk mögéjük? Valóban elég ehhez egy gecizés? Egy nap, amikor végigordítottuk a magyar sajtó összes termékét, beleértve a kismama magazinokat és a keresztszemes hímzés nagy sikerű print magazinjának különkiadását is?
Tényleg a csodavárás lett az új magyar állami vallás és már az is kurva mindegy, hogy ki a Messiás, csak szabadítson végre meg minket a gonosztól? Mert ha igen, van egy rossz hírem: ennél csak rosszabb lesz.
