Nyugati pályaudvar. Tranzitzóna. Péntek. Két szír fiúval beszélgettem. Jól öltözöttek, huszonévesek, testvérek. A legidősebb bátyjuk finanszírozta az útjukat.
– A Keletinél voltunk napokig, de átjöttünk ide. Itt nyugalom van. Van valami újság? Szerinted mikor mehetünk Németországba? – kérdezgetik.
– Fogalmam sincs.
– Vonat nem lesz?
– Most nem úgy néz ki, nem, de bármelyik pillanatban változhat a helyzet.
– Se vonat, se busz, muszáj lesz átvitetnünk magunkat.
– Nagyon vigyázzatok, a múlt héten 71…
– Tudjuk, tudjuk! De mi csak olyanokkal utazunk, akikkel a barátaink már átjutottak. Írnak a whatsup-on, ők küldik a neveket – magyarázzák.
Az angol smuggler szót nem ismerik, próbálom kideríteni, hogy van e egy arab-farsi-török kifejezés erre… nem járok sikerrel. A sátrak mellett ácsorgunk, aztán leülünk a kikopott fűbe. Egy szír kurd is közénk keveredik, ő is elmeséli a történetét.
– Kulcsra zártátok a házatokat és egyszerűen elindultatok? – kérdezem.
– Kulcsra??? – hahotáznak – Persze, kulcsra! – röhögnek mind, a kurd fiú mondja, hogy az utcából, ahol lakott, nem maradt semmi. Aztán ő elmegy, hármasban maradunk a szír diákokkal.
– Izmirből indultunk Samos szigetre. Este gyülekeztünk, hajnalban szálltunk be a gumicsónakba. Úgy egyeztünk meg, hogy 3 órát töltünk a tengeren, azután értesítjük a görög parti őrséget. Felhívtam őket, mondtam, hogy we are in danger, elküldtem a GPS koordinátákat. Jöttek is, a nagy hajón 1-2 órát töltöttünk.
– Kemény lehetett.
– Nem, nem volt annyira rossz. Csak a nők féltek, sírtak is, mert nagyok voltak a hullámok és becsaptak a csónakba.
– Mit hoztatok magatokkal?
– Törökörszágban találkoztunk, képzeld, mi 4 éve nem láttuk egymást, mert a család egy része Libanonba ment. Kemény az élet ott, a szíreknek nem egyszerű. Isztambulban még nagy hátizsákunk volt, de azt Izmirben ellopták. Aztán vettünk pár ruhát Görögországban, de az meg a magyar határnál maradt el.
– Egy telefonotok van?
– Egy telefon, meg a ruha, amit rajtunk látsz. Minden országban western unionon keresztül vesszük fel a pénzt.
Közben a tranzitba babafürdetés kezdődik, anyukák hozzák a piciket, önkéntesek a forralókat és törlőkendőket. Szinte percenként érkezik valaki adományokkal, élelmiszert, pokrócot, sátrakat hoznak, a gyerekeknek édességet. Egy kislány mindig szerez valami finomat: nyalóka, cukorka, csoki, az anyja egy idő után kiveszi a kezéből. Látja, hogy figyelem, megértően bólogatok, én is utálom, ha a gyerekeket cukorral tömik. Mosolygunk egymásra.
– Milyen hely Németország? – kérdezik a szírek.
– Hát az attól függ, vannak jó részei is és kevésbé. Nekem nem jött be.
– Micsoda? – kérdezik, ekkor 5-6 fiú körülvesz, kérdezgetni kezdik, hogy nem jó hely Németország?
– Kemény ott az élet – válaszolom.
– Mindenhol kemény. Szíriában veszélyben vagyunk, Libanonban folyton valami rossz történik a szírekkel, Törökországban sem maradhatunk…
– Szüleitek otthon maradtak?
– Őket nem lehet kiszakítani, ők nem jönnek el onnan soha. Mindennap beszélünk. Tudod, ha ezt tudjuk, mi sem indulunk el. Ha tudtam volna mi vár rám, nem jövök. Eszembe sem jutott volna. Szüleim is azt hiszik, hogy Németországba leszünk pár nap múlva, és paradicsomban vagyunk most is.
– És ők mit szólnak, hogy Budapesten ragadtatok?
– Oh, nekik nem mondunk ilyet, csak azt, hogy minden remek, nagyszerű, jól vagyunk.
– Hamdulillah.
– Oh, te beszélsz arabul?
– Pár frázist.
Aztán elmondom, amit tudok, ők javítgatják a kiejtésem, nevetünk, jól szórakozunk. Kapunk egy zacskó szotyit, eszegetjük, köpdössük. Kérdezgetem, hogy mire lenne szükségük. Csak rázzák a fejüket, hogy tank ju, tank ju, semmi.
– Holnap kijövök, mit hozzak?
– Semmit!
– Pulcsi jól jön majd, kezdődik az ősz.
– Ok! – mondják hálásan.
Aztán felírjuk egymás nevét, megegyezünk, hogy reggel találkozunk. Éjjel a hírekben olvasom, hogy buszok indulnak Ausztria felé. A nyugati tranzitzóna is kiürült.
Elindultak. “Sok szerencsét fiúk!” jár a fejemben. A pulcsikat odaadom majd az újonnan érkezetteknek.
(A nyitókép illusztráció.)
