A magyar sajtó beszámolói szerint a szerencsétlenséget “több véletlen és az elővigyázat hiánya idézte elő, főleg, pedig az, hogy az alagutnak nincsenek szelelői, elégségesnek tartották a lejárók nyílását, melyek szemben egymástól távol vannak”. A párizsi 2-es vonalat 1903 áprilisában adták át teljes hosszában, vagyis egy teljesen új létesítményről volt szó.
A jegyekért háborogtak
Augusztus 10-én, este hét előtt az egyik szerelvény motorkocsijából sűrű füst tört elő. Az utasokat a peronra menekítették, és miután az alsó áramszedőt kiemelték, az égés alábbhagyott. Pár perccel később azonban végzetes döntés született: a motorkocsi ismét leengedheti áramszedőjét és továbbhaladhat – tudjuk meg az iho.hu-ról.
Azért volt ez óriási hiba, mert – mint később kiderült – a problémát nem túlmelegedés, hanem rövidzárlat okozta. A következő állomástól a kocsikat már tolni kellett, és hamarosan beérte a következő szerelvény tele utasokkal. Őket leszállították, és már három összezárt, de üres szerelvény indult a füstölgő motorkocsival a végállomás felé. A következő metró pedig, az előző három szerelvény utasaival követte.
A helyszín másnap (Wikipedia)
Couronnes állomáson a füst már az egész alagutat belepte, a sérült vonatot leállították, az emberekkel zsúfolásig megtömött következő szerelvény a kijárat helyett a peron közepén, közvetlenül a kigyulladt vonat mögött állt meg. Így rendelte az állomásfőnök. Amikor az utasokat a kocsik elhagyására utasították, vita és pánik tört ki: az emberek a jegyár visszatérítését követelték.
Meneküljön, aki tud!
Este nyolc órára a megfékezhetetlen lángok megrongálták az alagút elektromos kábeleit, a sűrű füstbe burkolózó Couronnes állomásra vaksötétség borult. Iszonyú volt a pánik, az egymást taposó emberek közül sokan még a kijáratot sem találták, az alagút felé próbáltak menekülni. Összesen 84-en vesztették életüket.
“A megmenekült szemtanuk szerint, borzasztó küzdelem támadt a menekülők közt, kik egymást megelőzve akartak előre jutni, magok se tudják hová, mert a sötétségben senki sem tudta az irányt. Egy szemtanu, ki feleségével együtt megmenekült, ezeket mondja: A vonat lassan ment. Nem tudjuk, hogy előttünk baj van. A Couronnes-állomáson a vonat kissé tovább állt, mint rendesen, ugy hogy az utasok türelmetlenkedni kezdtek.”
“Az állomásfőnök már meg akarta adni a jelt az indulásra, a mikor két vasuti alkalmazott rohant elő és azt kiáltotta: *Meneküljön, a ki tud!* De még mindig nem hitte senki, hogy komoly veszedelem forog fenn. Az utasok felrohantak a lépcsőkön, de sokan közülök megállottak a pénztár előtt és visszakövetelték a 15 centim viteldíjat. A tolongás mind borzasztóbbá vált, ugy hogy sok ember, a ki mit sem tudott a szerencsétlenségről, lerohant a lépcsőn, hogy elérje a vonatot.”
Nem jöhet segítség
“Az egész tömeg már most a lépcső alján torlódott össze. E pillanatban a Menilmontant állomás felől sűrű füstfelhő nyomult elő. Előrejuthatásról most már szó sem lehetett. Én a feleségemmel és tíz emberrel az alagutban Belleville-állomás felé siettem. Egy vasúti alkalmazott vörös lámpával jelezte nekünk az utat. Nagynehezen elértük az állomást, de a csarnok a füst daczára, itt is zsufolva volt emberekkel, a kik visszakövetelték a viteldíjat és nekünk az öklünkkel kellett utat törni magunknak kifelé” – idézi a hazai sajtó.
Megtudjuk azt is, hogy a helyszínre érkező katonák és tűzoltók a füst miatt nem jutottak le az állomáshoz, “csak reggel hat órakor bírtak az alagutba behatolni. A lejárók lépcsőinél és azontul mindenfelé az alagut sínjei közt halottakat találtak. A szerencsétlenség szinhelye fölött, az utczán oly sokaság gyűlt össze, hogy erőhatalommal kellett visszanyomni onnan, nehogy a teher sulya alatt az alagut boltozata leroskadjon. Kétségbeesetten kiáltozak és sírtak azok az asszonyok, gyerekek, kiknek hozzátartozói éjjel nem érhettek haza. A lejárón még mindig fojtó füst tolult föl”.
