A külügyminiszter úr, e reneszánsz ember helyében nem engedném, hogy fotózzák a házamat. El tudná intézni, itt ma már mindent el lehet intézni, normale weise kisvasúton jönnek a TEKesek kipihenni a migránsüldözés fáradalmait, azt kiabálva, hogy haladjunk, nincs itt semmi látnivaló.
A ház ugyanis árulkodik. Elárulja, milyen ízlésem van. A ház a lélek tükre. Ajaj. Na és ez, ez a katasztrófa. Ezért érdemes aggódni, hogy olyan ízlésű emberek vezetik e jobb sorsra nem érdemes kis országot, mint a külügymiszter úr a maga víztornyokat idéző agykoponyájával. És nekem ne gyere azzal, hogy de gustibus non est disputandum (jobbikos szavazók kedvéért: Gusztival nem lehet vitatkozni). De, lehet. Az ízlés bonyolult és fincsi dolog, ami részben tudás és kultúra is, na, ezért érdemes egy pillantást vetni erre a házra. Ami lehetne vmi modern ökoház, napelemekkel, ja, az nem komilfó kormányberkekben, mert ellentmond az atommutyinak, akkor valami, aminek köze van a jelenhez és a jövőhöz. Ami nem a nyolcvanas évek ízlésnélküli parvenü antikultúrájába mélyeszti gyökereit. A ház eszenciája ennek a neofarokknak a fehér ablakkereteivel, a terasz kőkorlátjával, melyről csak a gipszoroszlánok hiányzanak, jó sok, mer’ akinek több van, az annyit is ér. Mintha meztelenül állna elénk a ház tulajdonosa, ami azért erős, és kiderül róla, hogy giccsember, lövése nincs a jelenről és a modernitásról, hogy végső fokon a háza tükrözi azt az ízlés nélküli világot, a nyolcvanas évek mocsaras televényét, amiből a kormányzó magyar politikai elit (akiket megtérése előtt asszem Pozsgay elvtárs nevezett a diktatúra unokáinak) kinőtt és kinövesztette a jelen illiberális szoftautoriter nemzeti pártállamát. Na ezért nem engedném, hogy hülye sorosfiúk fényképezgessék a házamat, haladjunk, nincs itt semmi látnivaló.
Fotó: olx
