Múlt hét pénteken este érkeztünk a szegedi Nagyállomásra. Nem kellett messzire mennünk, az épület előtti téren gyülekeztek a menekültek a Budapest felé induló vonatra, érkezésünkkor épp az aznapi utolsóra. Egy kisebb menekültsegítő központot állítottak fel itt önkéntesek. Az utazóknak ételt, vizet adtak, elmondták nekik, mire számíthatnak, segítenek az apróbb gondok megoldásában, mielőtt továbbindulnak. A kihelyezett vízcsapoknál vidám, reménykedő fiatalok szedték rendbe magukat, meg tükör híján egymást.
A Szerbia felől érkező menekültek nagy része Szegeden köt ki. A hatósági regisztráció után kihozzák őket az állomásra, hogy Debrecen, Bicske, Vámosszabadi vagy Balassagyarmat felé folytathassák az útjukat, de egy húszas éveiben járó srác azzal lépett hozzánk, hogy segítsünk, melyik az utolsó magyar település Ausztria felé. Akkor épp nehéz lett volna elmagyaráznunk, hogy Győr után minden valószínűség szerint ellepik a vonatot a rendőrök, de abban maradtunk, hogy Budapestig menjenek el, ott dönthetnek úgy is, hogy nekivágnak Ausztriának, meg úgy is, hogy valamelyik befogadó állomásra mennek – átszállniuk így is, úgy is ott lehet.
Az utolsó vonat indulása után egy ideig csak önkéntesek voltak a téren. Elmondták: kiszámíthatatlan, mikor érkeznek megint menekültek, az elmúlt egy hétben nem sikerült rendszert találni. A segítségnyújtást elsősorban az hívta életre, hogy rendszeresen többtucatnyi embert hoztak ki az állomásra azután is, hogy elment az utolsó vonat. Ők aztán az egész éjszakát az utcán voltak kénytelenek tölteni. De az előző nap például nem volt ilyen, csak azok éjszakáztak, akiket a szegedi határrendészetről engedtek ki késő este. Az önkéntesek így sem pihennek, tisztán tartják a teret, rendberakják a faházat, szendvicset, vizet készítenek össze, amit a polgárőrökkel juttatnak ki, hogy adják oda a város határában elfogott embereknek.
Pénteken éjszaka is mindössze hat, Szíriából érkezett férfi töltötte az éjszakát a pályaudvar előtt, szírek és kurdok együtt. Beszédbe elegyedtünk velük, később egy Szegeden élő, líbiai származású lány is csatlakozott hozzánk, hogy tolmácsolással segítsen. A beszélgetés gyorsan felkavaróvá vált, a lány hazájában is súlyos polgárháború dúlt nemrég, eltört a mécses. De később már jó hangulatban mutogatták a menekültek telefonjukon az útközben készült fotókat és videókat, egyebek mellett a görög népünnepélyt, ahol szirtakit táncoltak az emberek.
Amíg a szegedi menekültsegítőkhöz több ezren csatlakoztak, addig országos szinten hasonló méreteket öltött a gyűlölködés. A túlzsúfolt menekülttáborokban nagy a feszültség, minden konfliktusra ujjal lehet mutogatni, közben nyakló nélkül terjednek az összeesküvés-elméletek és kamuhírek az Európát elfoglaló zsoldosokról és erőszaktevő idegenekről. A menekültekről szóló híradások alatt minden kommentelő rengeteg lájkot tud besöpörni azzal az unásig ismételgetett kérdéssel, hogy “miért nem fogadnak be magukhoz egy családot” azok, akik nem hajlandóak nem emberségesen bánni a menekültekkel. Úgy döntöttünk, hogy mi is nekiszegezzük ezeket a kérdéseket az önkénteseknek.
Kattintson a videóra a válaszokért:
A menekültek egyébként a határátlépés után többnyire a város határában, a Tisza partján húzódó ártéri erdőben várják, hogy mi fog történni velük. Nagy eséllyel elfogják őket a hőkamerával felszerelt, kutyákkal érkező rendőrök, vagy a hajnalban a szennyvíztelepnél gyülekező embercsempészek viszik tovább őket.
Mi is nekivágtunk éjjel az erdőnek, hogy legyen fogalmunk arról, hol bujdosnak az emberek. Van, hogy több százan rejtőzködnek a sűrű növényzetben, két hete csaknem ezer embert zavartak ki a rendőrök. Most viszont szinte teljes volt a csend, egy helyen hallottuk reccsenni az ágakat, de ha voltak is bent, szólongatásunkra csak jobban elrejtőztek, mert nyilván nem tudhatták, milyen szándékkal keressük őket. Végül csak tengernyi szúnyogcsípéssel lettünk gazdagabbak.
Visszaúton, már Szeged kertvárosi részén rendőrök állítottak meg – egy veteránkorú Mercedesszel jöttünk vissza öten, egyikünk fején a szúnyogok miatt kendő. Valószínűleg mi lettünk volna a világ legrosszabbul álcázott embercsempészei, de a rendőr bevallotta: azt hitték rólunk. Irataink ellenőrzése és a csomagtartó átvizsgálása után továbbengedtek. Napfelkeltekor mentünk vissza az erdőbe.
Világosban már sokkal jobban látszott, hogy az ártéri erdőben mennyien húzták meg magukat: ösvényeket tapostak ki, ruhákat hagytak hátra, akik átöltöztek, hogy tiszta ruhákban vigyék őket tovább az embercsempészek. Valakik frissen szemeteszsákokat helyeztek ki a fákra és az erdő mellett elhúzódó töltés villanyoszlopaira, arab felirat kíséretében. Hajnalban már polgárőrök és rendőrök járőröztek a töltésen, ők is azt mondták: eseménytelen éjszaka volt. Visszafelé rendőrautó után mentünk a töltés melletti kiskertek felé, ahol már egy másik villogó autó is állt. “Szíriából jöttek. Szinte mind Szíriából jön” – mondta az egyik rendőr, miközben egy elcsigázott családot szállítottak be a kisbuszba.
