Ez jóval azután történt, hogy Czirmos vattacukrot árult a strandon, már nem a nagymellű nyálcsorgatós dolgozott a büfében, hanem az utódja, a szoláriumbuzi Ancsa. Akkor kattant be a Pista, a Kiscsücsök. Azt senki nem gondolta volna, hogy be fog kattanni, de persze utólag senki nem lepődött meg. Csinálta akkor már régóta a stiklijeit. A főnök a Vízműnél (Jenő, Komáromi Jenci) mindig elnézte neki. Például mikor a medencebálban berúgott, de annyira, hogy eladta a svédeknek a lányöltöző bádogtetejét. Vagy mikor saját zsebre nyitott a csónakázótónál a kisszigeten egy nudista paradicsomot hollandoknak. De rendszeresen előfordult az is, hogy elfelejtette feltölteni a nagymedencét vízzel, mert szolgálatban elaludt.
A főnök apja ugyanis, az öreg Komáromi, Komáromi János, aki református lelkészként szolgált a kotordi református templomban, gyerekkori jó barátja volt Nagycsücsöknek. Mindketten a kotordi Testvériség SE vízilabdásai voltak szép eredményekkel. Nagycsücsök mellesleg pék volt. Nem túl jó pék, de azért pék. És elég gazdag pék. Úgy nézett ki, mint egy nagy bajuszú rozmár. Nem véletlen, hogy Kiscsücsök egyszer azt álmodta, hogy a család ősei rozmárok voltak. Ő valahogy kilógott a családból, nem volt rozmáralkat. Inkább szakállas fóka, ha már az Északi-sarkvidéknél maradunk.
Komáromi Jenő még azt is elnézte, a barátság miatt, semmi másért, hogy Kiscsücsök nem tud úszni. Sőt kerülte a vizet, ha tehette. Víziszonya volt. Ígérte mindig, hogy megtanul. Többször szóba jött, felmerült benne, hogy úgy mondjam. De hát azt is ígérte, hogy nem iszik, aztán mégis.
Sok feladata volt. Ellenőrizni, hogy a vécében van-e papír. Faleveleket kiszedni a medencéből (már amennyiben fel van töltve). Békákat, siklókat távol tartani a fürdőzőktől. Ha valamilyen csap nem működik, szólni valakinek, aki meg tudja csinálni. Röplabdahálót kifeszíteni. Mindenkire rászólni, hogy nincs ugrálás. Használt óvszereket összeszedni a kabinokból. Öregek medencéjéből, ha kellett, a szart kihalászni. Kaszás Józsit elzavarni, vagy segíteni neki megkötözni a tejeszacskóját, amit úszónadrágként használt.
Elvileg az ő feladata lett volna tanítani a gyerekeket is. De hamar kiderült persze, hogy ez veszélyes, még a kacsaúsztatónak csúfolt gyerekmedencében is, és nem is csak a gyerekekre nézve. Kiscsücsök megoldotta azért: Éva, a másik úszómester, a gyönyörű, formás testű Éva, aki tudott és akart is úszni, a tornatanár Éva, akinek megyei versenyeken helyezései voltak két számban is (pillangó és hát), a kegyetlenül szép arcú Éva… a hátán gyerektenyér nagyságú pillangótetoválással… Éva!
Szóval hamar kiderült, hogy Éva apja lépni nem tud pálinka nélkül. Csücsöknek, az öreg Csücsöknek meg rengeteg szilvafája volt. Csináltak is minden évben jó kis kerítésszaggatót.
Kiscsücsök eleinte utálta szedni. Gyűlölte a sok hajlongást, elhessegetni a legyeket a majdnem rothadt gyümölcsről, ami már szinte cefre. Aztán ő is rákapott az ízére. Akkor már nem volt büdös. Később rettenetesen szomorú lett, mikor Éva apjának, az Asztalos Bélának, akinek ez az „asztalos” nem a neve, hanem a foglalkozása volt, de ráragadt, szóval az Asztalosnak, oda kellett adni félévente tíz litert. Ugyanakkor, mivel az állása forgott kockán, megtette, végül is örült, hogy nem neki kell tartani a tanfolyamokat. Rettegett a nedvességtől meg a fertőzésektől. Így a medencéktől távol, a biztos árnyékban nézhette Évát a szikrázó napsütésben. Évát, a Kleopátra-hajú Évát, Évát!, a kegyetlen szép Évát, Évát!, a bikinis, feszes combú, tökéletes Évát, a formás Évát, az édes húsút. Évát!
Éva kicsit sántított. Azóta sántított, mióta egyszer megpróbált megállítani egy részeget, aki azt hitte, fel van töltve a kettőhuszas (de sajnos Kiscsücsök elaludt), és fejest akart ugrani bele. Éva elbotlott a slagban és beverte a fejét egy rajtkőbe, amitől szédülni kezdett, lába alá került egy strandlabda, majdnem hanyatt vágódott, de szerencsére reflexből hátralépett. Csoda, hogy nem lett komoly baja, csak kificamodott a bokája. A szerencsétlen flótásnak sajnos lett baja: combnyaktörés.
Így hát Éva sántított, sántikált, de nem annyira, mint a sörgyár targoncása, vagy a művelődési ház raktárosa, akit „roller”-nek becéztek a kollégái, és nem is annyira, mint a fogorvos asszisztensnője, a palotapincsikért rajongó, mogorva Kissánta.
És – ha már itt tartunk – nem is annyira, mint az a lány, mi is a neve szerencsétlennek, aki még általános iskolában egy március tizenötödiki ünnepségen kiállt az ünneplő kotordiak elé, hogy elszavalja a Nemzetőrdalt Arany Jánostól, amit aztán a fúvószenekarnak el is kellett volna játszania, viszont egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe szerencsétlen lánynak. Óráknak tűnő percekig állt ott a szeles, márciusi, szemerkélő esős időben az egyre türelmetlenebb kotordiak előtt, akik a vesztes szabadságharcra jöttek emlékezni, sírni, vagy csak megmutatni magukat a városvezetésnek. Szerencsétlen csak állt, csak állt a pódiumon, mint a huszárok állhattak Világosnál, nézte a lakótelepi házakat, a csattogó magyar zászlókat, a tőle jobbra lévő, egyenruhás önkéntes tűzoltókat, a kottaállványokat és kottákat. Aztán záróizmai nem bírták tovább, ő is elvesztette a forradalmat. Vesztére az esetnek volt hangja is, tanúja is. Előbb halk vihogást, visszafojtott kuncogást halott a hátsó sorokból, aztán egyre hangosabb, öblösebb, üvöltő, horkoló, krákogó röhögést. Ettől nagyon megijedt szegény, jobbra rántotta fejét, hogy kezdjen már bele a zenekar, szólaljon meg a Süveeegemen nemzetiszín róóóózsa.
De a tűzoltózenekar is röhögött. Dőlt a hahotázástól az egész város. A lakótelep házai visszhangozták. A lány aztán úgy is maradt egész életében, jobbra fordulva. Ha előremegy is, oldalaz. Egyszer kamion elé vetette magát, azóta lett sánta szegény. Jobban járt volna, ha a folyton az utcán strázsáló Kamionos Gizi, a város kurvája nem menti meg az életét. Csak kicsit kapta el a kamion. Azt már nem tudom, hogy Ragyás Joe ült-e a volánnál. Azóta az oldalazáshoz jött a sántítás.
Na de hol tartottam? Ja, igen. Éva tehát sántított. Nem, Éva, csak kicsit sántított, meg nem is sokáig. De akkor épp igen. Kiscsücsök felajánlotta, hogy megmasszírozza, de Éva megfenyegette, hogy megöli, ha a közelébe mer jönni.
Kiscsücsök szerette nézni a tuják takarásában, ahogy Éva úszik. Miközben ő a slagot tartotta. Miközben eresztette a vizet a tujákra, befogva hüvelykjével a cső végét. Néha azt kívánta, bárcsak ő lenne a slag. Néha azt kívánta, bárcsak ő lenne a víz. Néha pedig azt, bárcsak ő lenne Éva hüvelykujja. De ennek már nem volt semmi értelme.
Néha azt is kívánta, hogy bárcsak ő is tudna úszni és ha már lúd, legyen kövér: mondjuk pillangóban. És akkor egymás mellett. Zárás után. Ők ketten. A nagymedencében. Mint a delfinek. A delfinek pillangóban úsznak, úgy képzelte. Nem úszhatnak másban. Hiszen halak, nincs kezük – okoskodott magában Kiscsücsök, de érezte ő is, hogy ingoványos területre tévedt fantáziálás közben, ezért váltott: elképzelte, hogy lehetnének szinkronúszók is. Valami szép, komoly zenére. Kiscsücsök szerette a szinkronúszókat és a szép, komoly zenét. Elismerte mindkettőt. A gyerekmedencében gyakran ő is próbálgatta az olimpiai közvetítések rojtosra bámult gyakorlatait. Megtanulnának egy meggyőző duettet, orrukon csipesszel forognának, emelések, drámai arckifejezés, minden. Tökéletes lenne. Mindenki szeretné őket. A város első vegyes szinkronúszói. Talán a világ első vegyes szinkronúszói.
Ha becsukom a szemem, Kiscsücsök így van meg: ahogyan áll papucsban a tuják takarásában és nézi Évát, slaggal a kezében.
Talán akkor is nézte. Volt, aki a hideg frontra fogta, mások a meleg frontot hibáztatták. Akadtak, akik szerint akkor nem is volt front az egész Kárpát-medencében, frontmentes nap volt. Megint mások állították, hogy ha lett is volna front, az sem befolyásolja az eseményeket, ha valaki be akar kattanni, akkor bekattan. De voltak, akik ezekkel is vitába szálltak, szemükben a szent meggyőződés soha ki nem hunyó lángjával állították, hogy nem azon áll vagy bukik, hogy van-e front, hanem aki be akar kattanni, az bekattan.
Abban azonban mind megegyeztek, és én is aláírom, mert többször tanúja voltam, a két szememmel láttam, hogy Kiscsücsök állandóan bámulta a lányt. Egész műszak alatt. Aztán hazafelé menet is (egy utcában laktak). Pár méterrel lemaradva követte a lányt. Az utcájukban csak nézte a nedves pelyheket arányos testén, a barna bőrét, testének hajlatait, domborulatait, úszás után is tökéletes sminkjét, tökéletes alakját. Combját, csípőjét, formás tomporát. Szóval Évát, a gyönyörű Évát.
Csak nézte. Karcsapásait, lábtempóját. Aztán ahogy így nézte, egy lusta augusztusi délutánon, egyszer csak hátrament a férfiöltöző kabinosszekrényéhez, elővette a légpuskáját, amit ott tartott az éjszakai fürdőzők elzavarása végett, puskával a kézben kisétált az öregek medencéjéhez, amit melegek medencéjének is csúfoltak, és módszeresen túszul ejtette a Báthory Erzsébet Gyógyfürdő vendégeit.
Mindenekelőtt rátartotta a puskát az egyik Koszta gyerek fejére, aki épp bele próbált szarni a vízbe, ahogy szokása volt akkoriban egyébként. De nem haragból tette ezt Kiscsücsök, pusztán véletlenül ő ült legközelebb a lépcsőhöz, nem is tudta, hogy a srác mire készül, csak később Tunk Anti bácsi mesélte nekem is, aki már délelőtt óta ott ázott a családjával.
– Most akkor valamelyik testvéred mindenkit, az összes vendéget idetereli, különben lelőlek, mint egy kutyát. Értem?
Tunk Anti bácsi és családja nagyon megijedt, és a Koszta gyerek is, akinek az egyik testvére be is terelte mindegyik fürdőzőt az öregek medencéjébe, csak a Babinski egyik fia emberkedett, nem tudnám megmondani, melyik, annak törte csak el Kiscsücsök az orrát a légpuska agyával.
De nem csak a vendégeket terelte be a kis Koszta a melegek medencéjébe. El kell ismerni, Kiscsücsök leleményes volt a túszejtésben, mintha egész életében erre készült volna. Sikerült a sápadt arcú kasszást és a szoláriumbuzi Ancsát, a büfést is. A telefon zsinórját is elvágta, ahogy egy filmben látta.
Évát azonban a nagy túszejtésben szem elől tévesztette, arra már nem volt gondja.
Nem lehet hibáztatni, mindenre nem figyelhet az ember. Meg aztán gyakran megesik, hogy a küzdelemben, hogy célba érjen az ember, útközben épp a célt felejti el, aztán, mikor odaér, már maga se tudja, mit keres ott.
Vannak kotordiak, akik azóta sem értik, mire is volt jó ez a túszejtés, mit akart elérni? Az egész délutáni fürdőző közönség szenvedjen, csak mert ő dugni akar? Elég lett volna magát Évát megfenyegetni, a kabinházba terelni. Ezt később senki sem tudta megmagyarázni, pedig próbálták. Kiscsücsök anyja járhat talán a legközelebb a megoldáshoz, hogy Kiscsücsök szégyellős volt világ életében, meg nem szerette, ha zavarják.
De Évára valóban figyelhetett volna. Ugyanis amíg mindenkit a medencébe terelt, a lány a formás testével bizony biciklire pattant, és a sánta lábával eltekert a rendőrkapitányságig. Igaz, nem kellett sokat tekernie, mert a rendőrkapitányság a szomszédban volt. Hamar ki is jött a rendőrség két Ladával. Végül Kiscsücsköt egy szolnoki mesterlövész szedte le a Reumatológia tetejéről. Lábon lőtte. Most szabadul. Így volt ez elrendelve.
Éva persze felmondott rögtön, és a Dunántúlon vállalt munkát. Gyászruha-kereskedést nyitott Siófokon. Vannak, akik úgy gondolják, az eset miatt. Én megértem, habár hozzáteszem, ilyesmi Kotordpatán nemigen fordult még elő, nem is igen fog egyhamar.
Toroczkay András: Búcsú Éhestől
Magvető, 2015
