Miközben a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint egyre nagyobb az esélye annak, hogy a május ötödikei választásokon harmadjára is Tony Blair lesz a befutó, a brit közéletet leginkább az foglalkoztatja, meddig tart a kormányfő politikai karrierje. “Ez az utolsó választási csatám” – mondta néhány nappal ezelőtti kampánynyitóján a brit miniszterelnök, mely rögtön felveti a kérdést, mikor adja át a stafétabotot.
Az ugyanis aligha kérdéses, hogy az utód a miniszterelnök kormányon belüli legnagyobb riválisa, Gordon Brown pénzügyminiszter lesz. Akinek állítólag még ellenzékben „harcolva” megígérte, hogy a Munkáspárt hatalomra kerülése után, menet közben átveheti tőle a kormányfői posztot. Hogy végül Brownnak mikor adja át a vezetést (akár az országét, akár a pártét), arról még csak találgatások láttak napvilágot, annyi azonban bizonyos – és ezt maga Tony Blair nyilatkozta -, hogy most az a legfőbb gondja: a május 5-ére kiírt választások után újra ő legyen a kormányfő. Érthető is, hiszen nem mindegy, honnan, és miként távozik valaki a politika nagyszínpadáról, különösen egy olyan, diadalmenetre emlékeztető politikai karrier után, mint amilyent a brit kormányfő tudhat magáénak.
Az említett politikai karrier 1983-ban kezdődött, amikor Sedgefield körzet munkáspárti parlamenti képviselőjévé választották Blairt, alig 30 évesen. Az elkövetkező években gyorsan szedte a lépcsőfokokat a párton belüli hierarchiában. Először a Munkáspárt gazdasági ügyekben illetékes szóvivője volt, majd a kereskedelmi- és ipari ügyek szakértője lett. 1988-ban a Munkáspárti árnyékkormányban energiaügyi-, majd belügyminiszteri posztot kapott. Az utolsó akadály pedig akkor hárult el a Munkáspárt csúcsáig vezető úton, amikor John Smith, a párt akkori elnöke 1994-ben szívrohamban váratlanul meghalt. A hirtelen jött helyzetben a lehetséges riválisok (köztük Gordon Brown,) rövid gondolkodás után visszaléptek a konzervatív média által pillanatok alatt beharangozott Blair javára.
New Labour, Cool Britannia
Amikor Tony Blair 1994-ben átvette a párt irányítását, már négy egymás utáni vesztes választáson voltak túl. Blair átfogó stratégiát dolgozott ki, hogyan alakítsa át a brit baloldalt, amelynek összefoglaló néven a „harmadik út” kifejezést adta. Ez lényegében a szociáldemokrácia újragondolását jelentette, amely ideológiai alternatívát kívánt nyújtani a globális kapitalizmus kihívásaira. Blair adócsökkentést ígért, a család fontosságát hangsúlyozta, fellépett a bénító, a mindenről gondoskodó állam ellen, másfelől szembefordult a teljes privatizációt igénylő, neoliberális hullámmal. A párton belül bevezette a centralizált irányítást, kifelé pedig a hatékony médiakommunikációt.
|
Kampányának fontos eleme volt a szociális ellátórendszerek és az oktatás reformja, az új Európa-politika (vagyis a hagyományos brit különállás felszámolása, a speciális amerikai-brit kapcsolat fenntartása mellett), valamint a nemzetállamok megváltozott szerepének hangsúlyozása.
A konzervatív társadalomképpel és a birodalmi attitűddel szembefordulva modernizálni próbálta a brit nemzeti identitást is, amelynek a Cool Britannia nevet adta. A Cool Britannia jelszó tiszteletlen szójáték a Rule Britannia (Uralkodj, Britannia!) című hazafias szlogennel, és azt a képet sulykolja Nagy-Britanniáról, hogy menő, vállalkozó kedvű, laza ország: a média-, design-, zene-, film- és divatipar globális központja. Elemzők szerint a Rule Britannia lecserélése Cool Britanniára nem pusztán retorikai kirakat-átrendezés, hanem politikai paradigmaváltást is jelzett, eltávolodást a geopolitika modern világától az image-ek és befolyások posztmodern világa irányába. Kritikusai szerint nem tett mást, mint a politika szerves részévé tette a médiamanipulációt.
A győzelem … és ami utána következett
Blair vezetésével 1997-ben a brit Munkáspárt váratlan és földcsuszamlásszerű győzelmet aratott – megszakítva ezzel tizennyolc évnyi töretlen konzervatív kormányzást. Bár az azóta eltelt időszakot csak megfelelő történelmi távlatból lehet értékelni, a balközép reálpolitikát folytató Blair tevékenységét jelenlegi bírálói is csupán ellentmondásosnak ítélik. Belpolitikája pozitívumaként említik a devolúciót, vagyis az ír, skót, walesi alkotmányos önkormányzatiság megteremtését 1997-től kezdődően, és a brit jegybank önállóságának megteremtését, amely hagyományosan a pénzügyminisztérium irányítása alatt állt (ezt a lépést a britek az Európai Unió nyomására, hosszas vonakodás után tették meg).
Ugyanakkor kritikusai kiemelik, hogy 1994-ben még törvényesített politikai korrupciónak nevezte a privatizációt, néhány évvel később liberális gazdaságpolitikát hirdetett, amelynek egyik központi eleme a privatizáció lett. Élénk társadalmi vitát váltott ki, hogy támogatta a hagyományos rókavadászat betiltását. Külpolitikájában sikeresen megoldotta az északír konfliktust és keményen fellépett Slobodan Milosevic jugoszláv elnökkel szemben, Irakkal kapcsolatos álláspontja miatt azonban jelentősen csökkent a népszerűsége, britek egy része egészen egyszerűen hazugnak nevezi, amiért még mindig nem találtak tömegpusztító fegyvereket.
|
A közvélemény-kutatások szerint így is Blairt tartják a legalkalmasabb miniszterelnök-jelöltnek a britek. A múlt vasárnapi brit lapokban közölt kutatási eredmények széles sávban szóródó, egy és tíz pont közötti támogatottsági előnyt mutattak ki a kormányzó Munkáspárt javára, s szinte teljes a konszenzus abban, hogy nyolc éve hatalmon lévő párttól aligha lehet elvenni az egymás utáni harmadik választási győzelmet. A The Sunday Telegraphban közétett, az ICM közvélemény-kutató céggel végeztetett felmérés szerint például 40 százalékra nőtt a baloldal támogatottsága a 30 százalékra visszacsúszó konzervatívokkal szemben. A választásokig alig két hét van hátra.
