George Bush az ABC amerikai televíziónak adott kedden interjút, az elsőt azt követően, hogy az amerikai katonák szombaton elfogták az Irakban bujkáló diktátort. – Erőszaktevő, gyilkos pribék, visszataszító zsarnok, aki büntetést, a legsúlyosabb büntetést érdemli – fogalmazott az amerikai elnök, ám beszédében egyszer sem használta a halálbüntetés kifejezést. Bush azonnal hozzátette: erről nem az Egyesült Államok, hanem az irakiak fognak dönteni, valamilyen formában – számolt be minderről az MTI.
Bush örül
Bush örömmel szólt arról, hogy az iraki történelemben lezárult a “Szaddám-fejezet”. “Jobb lett a világ, mert megszabadítottuk tőle” – tette hozzá. Az amerikai elnök hangsúlyozta, hogy a bujkáló iraki vezető elfogása nem jelenti számára a befejezést. Mint mondta, az egyetlen befejezett dolog az, hogy az iraki népnek már nem kell félnie attól, hogy Szaddám valaha is visszatérhet.
Az amerikaiak hadifogolyként kezelik a szombat este elfogott Huszeint, ami azt jelenti, hogy megfelelő körülmények között kell tartani a volt iraki elnököt. A genfi konvenció szerint a hadifoglyokat a háború befejezését követően szabadon kell engedni, kivéve akkor, ha bűncselekményt követtek el, amelyért bíróság előtt felelnek. Szaddám esetében nyilvánvalóan ez történik majd. A brit külügyminiszter szerint ha Szaddám felett amerikai bíróság ítélkezik, akkor halálbüntetést is kaphat – írja az MTI.
Egy hadtörténész véleménye
Mindeközben John Keegan brit hadtörténész, a Sandhursti Katonai Akadémia professzora több nyugati lapban – így például a német Die Weltben is – tette közzé álláspontját Szaddám Huszein elítélésének kérdésében. (A professzor könyve nemrégiben jelent meg magyarul, „A hadviselés története” címmel. Ebben a tudós a korábbitól eltérően elemzi a katonai műveleteket és a mögöttük rejlő folyamatokat.)
Visszatérve Huszeinre, Keegan úgy gondolja, hogy nincs olyan precedens, amelynek alapján a volt első számú iraki vezetőt el lehetne ítélni. Keegan szerint ugyan az iraki diktátor megérdemelné a halálbüntetést, hiszen korábban személyesen gyilkolt meg számos áldozatot, és még több ember megölését rendelte el parancsaiban. Azt is hozzáteszi azonban a brit hadtörténész, hogy jelenleg Irakban nincs érvényben a halálbüntetés.
Napóleon, a tömeggyilkos
Bár Keegan nem írja, de érdemes megemlíteni, hogy a napóleoni háborúknak 15 millió áldozata volt, így a manapság sokak által olyannyira rajongott francia uralkodó tömeggyilkosnak is nevezhető, és akkor még nem szóltunk a brutális spanyolországi népirtásokról, amelyek rendkívüli kegyetlenséggel folytak uralma idején.
S hogy miért nincs történelmi precedens Szaddám esetére? Nos ezt a kérdést Keegan alaposan megvizsgálta. A történelemben és a nemzetközi jogban ugyanis szerinte 1648 óta, vagyis a vesztfáliai béke megkötésétől fogva minden állam szuverénnek tekinthető és tekintendő. Ezek a szuverén államok pedig jogilag és morálisan abszolútnak minősíthetők, vezetőikkel együtt.
Így aztán egy független állam első számú vezetője – különösen, ha diktátorról van szó – nagyon nehezen ítélhető el saját állama törvényei szerint. Még bonyolultabb a helyzet akkor, ha a menekülőben lévő diktátor maga kér menedéket. Ez történt például 1815-ben, amikor Waterloo után Napóleon, a franciák császára a Bellerophon brit hadihajónak adta meg magát. A brit diplomácia nem is tudott mit kezdeni az esettel, végül is nem engedték partra szállni Angliában, és Szent Ilona szigetére szállították a francia diktátort.
A magyar uralkodót sem érte bántódás
Keegan nem szól róla, de mi hozzátehetjük, hogy egyébként az osztrák-magyar uralkodót, a bukott IV. Károlyt sem érte inzultus, természetes halállal hunyt el az első világháború után. A király életét csak akkor fenyegette veszély, amikor Magyarországon próbált puccsot végrehajtani, ám ezt két ízben is meghiúsították Horthy Miklós kormányzó fegyveresei.
Napóleon Szent Ilona szigetére való deportálása nagyon hasonló ahhoz, amit ma az amerikaiak tesznek Guantánamón – jegyzi meg Keegan, hiszen itt a terrorista-gyanús személyeket őrzik. Napóleont egyébként semmilyen bírósági ítélet nem marasztalta el, a Szent Ilonán való internálása csak azért volt lehetséges, mert a Bourbon-restauráció idején Franciaország nem lépett fel a Bourbonok által trónbitorlónak tartott császár ügyében.
Ugyancsak nem lehetünk okosabbak az első világháború utáni rendezést illetően: Keegan a háború legfőbb felelősének sorsát elemzi. II. Vilmos német császárnak semmiféle bántódása nem esett a világháború kirobbantása miatt. A császár végül Hollandiában telepedett le, Németországból ugyanis trónfosztása után emigrált. Hollandia befogadta a mai szóval “háborús bűnösnek” is nevezhető államférfit, sőt nem szolgáltatta ki őt semmilyen más államnak sem.
A II. világháború után sem az első számú vezetőket büntették
A második világháború után szintén nem lehet precedenst találni. A legfőbb felelős, Hitler öngyilkos lett berlini bunkerében, Mussolinit, az olasz diktátort pedig partizánok gyilkolták meg. Így mindketten megmenekültek a felelősségrevonás elől. Az ezután rendezett nürnbergi perben nem az első számú vezetőket ítélték el.
Még furcsább Hirohito japán császár sorsa. Ő a háború főbűnösei közé tartozott, az amerikaiak azonban úgy gondolták, hogy egy stabil Japán kiépítése fontosabb, mint a felelősök megbüntetése, így meghagyták a szigetország tradícióinak megfelelő császárság intézményét. Ezzel együtt „természetesen” Hirohito is megőrizhette posztját. Hirohitóról Keegan megjegyzi, hogy történelmi bizonyítékok vannak az ő felelősségéről, azt azonban nem említette a brit hadtörténész, hogy a japán császártól a szigetország demokratizálása során gyakorlatilag minden komolyabb hatalmi jogkört megvontak.
