Az 1989-es forradalom idején a romániai magyar kisebbség újra a figyelem középpontjába került. Úgy tűnt, Tőkés László szerepe és Ceausescu rendszere ellen vívott közös harc végre elhozza a kölcsönös megértést, megnyílik az út a kisebbségek európai szintű jogainak elfogadása előtt Romániában is. Nem így történt. Az fn.hu Halmy Kund történésszel, a Terror Háza Múzeum munkatársával beszélgetett.
Az 1989-90-es romániai események hátteréről keveset tudunk, a téma még korántsem tartozik a történelem kategóriájába. A tények azt mutatják, hogy hiába történtek véres, forradalmi megmozdulások, a kommunista vezető réteg – Meg akarták tartani a „magyar kártyát”
Már a forradalom napjaiban megjelentek olyan pletykák, híresztelések, hogy az új helyzetet kihasználva a magyarok el akarják szakítani Erdélyt. Ebben persze nem volt semmi ráció, de könnyű volt meglovagolni a románság „zsigeri félelmét”. Nagyon komoly erők munkálkodtak azon, hogy a Trianon óta sokszor bevetett „magyar kártya” egy katartikus közös megbékéléssel nehogy erejét veszítse.
Helytállásért
A fekete márciusra emlékeznek csütörtökön a Terror Háza Múzeumban, ahol több egykori részvevő átveheti a „Petőfi Emléklap a helytállásért” kitüntetést.
->
Ma még nem tudjuk, Láthatatlan kezek működtek a háttérben
Január-február során szórólapok, falragaszok jelentek meg, levelek és telexek érkeztek különböző településekre, amelyek a románokat Erdély elcsatolásával, illetve a magyarokat a teljes megsemmisítéssel fenyegették. Szépen, lassan gerjedtek az indulatok, kinek-kinek a félelmeire rájátszva a két népet sikerrel hergelték egymás ellen.
Érdekes módon a provokáció hatástalan volt azon településeken, ahol valamely népcsoport jelentős kisebbségben volt: az emberek ismerték a magyar vagy a román szomszédot, és nem voltak hajlandók ellenséget látni benne. Sikeres volt azonban ott, ahol a nemzetiségi megoszlás 50-50 százalék körül volt. Itt a törékeny egyensúly bizalmatlanná tette az embereket, a kérdés „hatalmi színezetet” kapott a szemükben.
A légkört jól jellemzi az egyik markáns magyar követelésnek, a magyar nyelvű képzést biztosító Bolyai egyetem visszaállításának „lecsapódása”: felhergelt román parasztok keresték Vásárhelyen Bolyai Jánost és Farkast. Meg akarták őket leckéztetni… Február 10-én mintegy 100 ezer magyar vonult utcára a vegyes lakosságú Marosvásárhelyen. A néma, transzparensek nélküli tüntetésen az emberek egy szál gyertyát és egy könyvet tartottak a kezükben: anyanyelvünket nem adjuk – üzenték.
A katonaság tétlen szemlélő maradt (wikipedia.hu)
Március elsején a Nemzeti Szövetség Marosvásárhelyi Ideiglenes Tanácsának elnöke, Ioan Iudea ezredes kijelentette, tudomása van róla, hogy Románia területi integritása veszélyben forog. A magyarok vagy tömegdemonstrációk segítségével akarják majd kikényszeríteni Erdély átadását, vagy katonai csapásra készülnek – mondta.
Elkezdődnek a véres események
Tőkés László március 2-án a román parlamentben emelte fel szavát a román soviniszta uszítás ellen, és figyelmeztetett: a helyzet könnyen súlyosra fordulhat. És fordult is 1990. március 15-én, amikor a Vatra Romaneasca szervezésében több településen – főleg Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben – letépték a magyar nyelvű feliratokat, megakadályozták vagy megzavarták az 1848-as megemlékezéseket. Pedig hosszú idő után ekkor ünnepelhettek volna először nyilvánosan az erdélyi magyarok.
A véres események másnap kezdődtek, amikor felbőszült, részeg románok egy csoportjának „szemet szúrt” egy marosvásárhelyi gyógyszertár magyar feliratozása. Hirtelen több száz ember gyűlt össze: magyar lakásokba törtek be, törtek-zúztak, a polgármesteri hivatal épületéről is letépték a magyar nyelvű táblát.
A randalírozók magyar vért követeltek, és kötelet Sütő Andrásnak, Tőkés Lászlónak, az utcákon magyarellenes tüntetések folytak. Halmy Kund azonban hangsúlyozza: a román értelmiség nagy része kiállt a sovinizmus ellen, a magyarok védelmében. De hiába kért segítséget az RMDSZ Bukarestből, hiába küldött napról napra „helyzetjelentéseket”, az ideiglenes román kormány nem reagált.
Az első összecsapás
A soviniszta, magyarellenes tüntetések egyre erőteljesebbé váltak, március 19-én a Vatra Romaneasca már buszokkal szállított Marosvásárhelyre ittas, felheccelt tüntetőket a közeli falvakból. Polgárháborús helyzet alakult ki, a csőcselék letépte a magyar feliratokat, a magyar nyelvű rádióadás beszüntetését követelte. Az erős nyomás hatására lemondott tisztségéről Kincses Előd polgármester. Nem volt elég. A felbőszült csőcselék egy magyar csoportosulásra támadt, ahol épp Sütő András beszélt az emberekhez.
A magyarok az RMDSZ közeli székházába menekültek. A tömeg rájuk törte az ajtót, felszorította őket a padlásra, az épület berendezését darabokra törte. A magyar vezetők és polgárok – 79 fő – elbarikádozták magukat, és ismét a román kormány segítségét kérték. A katonaság épp akkor érkezett, amikor a magyarokra akarták gyújtani a padlást.A korábban már említett Jon Judea ezredes a csőcselék megfékezését és szabad elvonulást ígért Sütőéknek. Ahogy azonban a magyarok kiléptek az utcára, a román tömeg láncokkal, botokkal esett nekik, Sütő András életveszélyes sérüléseket szenvedett. A katonaság mindezt tétlenül nézte.
Nem úgy a vásárhelyi magyarok, akik március 20-án tízezrével vonultak utcára igazságot és Kincses visszahelyezését követelve. A főtéren kezdetben néhány tucat román állt szemben a magyar tüntetőkkel, atrocitás nem történt. A román tömeg azonban egyre nőtt, újabb buszok érkeztek vasvillával, baltával, kaszával és botokkal felfegyverzett, soviniszta indulattal és sok pálinkával felfűtött román paraszttal.
A két tömeget rendőrkordon választotta el, mindkét oldalon szónokok igyekeztek nyugtatni a sokaságot. Egyszer csak a román fél áttörte a gyenge kordont és kezdte kiszorítani a térről a fegyvertelen magyarokat. Ők azonban feltépték a padok léceit, ezekkel visszaverték a támadást.
Magyar zászló Vásárhelyen
A hadsereg lezárta a városba vezető utakat, és csak a szervezetten érkező román buszokat engedte be Marosvásárhelyre. Bekapcsolódott a környékbeli magyarság is, ők a város melletti falvakban emeltek blokádot a bevezető utakon, sokan közülük pedig Marosvásárhelyre is bejutottak. Az útzáron csak magyarokat engedtek át, a román buszokat feltartóztatták, „utasaikat” sokszor összeverték, Molotov-koktélokkal bírták visszafordulásra. Még a hadsereg páncélosait is megállították, és csak Kincses Előd kifejezett kérésére mehettek tovább.
Szétvert, felgyújtott autóbusz (wikipedia.hu)
A tankok azonban meg sem próbáltak rendet tenni, egyenes sorba fejlődve tétlenül szemlélték az összecsapásokat. A főtéren közben a következő támadást még kivédték a magyarok, de egyre nőtt a román túlsúly. Az eseményekről értesülve harcba szálltak a marosszentgyörgyi magyar cigányok is. 40-50 fős csoportokban törtek be a főtérre, és elhangzott a legendás kiáltás: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”
A döntő csata éjfél körül indult meg, amikor megérkeztek a felfegyverkezett Nyárád menti székelyek – többségében idős ember, a háborús veterán Márkus István vezetésével. A tankok sorfalán áttörve megrohanták a román tömeget és kiverték a főtérről. A „győztesek” elénekelték a magyar himnuszt és magyar zászlót húztak fel a polgármesteri hivatal épületére.
Hajnalban ejtőernyősök szállták meg a várost, megkezdődtek az igazoltatások, letartóztatások, elvették a fegyvereket. Magyarul úgy cselekedtek, ahogy napokkal korábban kellett volna: véget vetettek a vérontásnak. A véres események egyedül a román hatalom számára hajtottak hasznot. Újra eldobhatták a román-magyar kiegyezés ideáját, ismét a kezükben tarthatták a „magyar kártyát”: pár hónap múlva sokak tudatában csak az emléke maradt meg, hogy a magyarok is erőszakhoz folyamodtak.
Az összetűzéseknek három magyar és két román halálos áldozata, valamint csaknem 300 sebesültje volt. A sebesültek többsége is magyar volt, a történtekért azonban kizárólag magyarokat és magyar cigányokat ítéltek el, több mint 20 személyt. Cseresznyés Pál és Barabás Ernő 10-10, Szabadi Ferenc 5 év börtönbüntetést kapott, a cigányokat pedig 6 hónapos nevelőbörtönre ítélték.
