A főzenekar előtt egy meglepetés félórára a hazai rockabilly elsőszámú triója, a Mistery Gang adta meg az alaphangot a hajógyomorban. Élesebb szemű rajongók még a buli előtt felfigyelhettek a színpad közepén felállított leegyszerűsített (lábdob, pergő, tam és egy cin) dobfelszerelésre, a jellegzetes gitárra és a nagybőgőre, ami nem is jelenthetett mást, minthogy fellép az ’50-es évek autentikus rockabilly és rock and roll zenéjét játszó hazai csapat.
A Mistery Gang Buddy Holly, Carl Perkins és a többiek dalainak hangulatát ülteti át 2006-ra. Ezt az őrült vállalkozást tükrözi valószínűleg éneklés közben Egri Péter kidülledt, zavaros szeme is.
Fuckin’ Imerial Crowns
Igazi rockabilly show volt félórában, nagybőgőre mászó fülig vigyor zenésszel (Singer), az ’50-es, ’60-as évek színpadi pózait bemutató dalfelvezetésekkel. Fél óra őrület után már nem sokat kellett várni a főzenekarra: kijött a színpadra Mr. Wood, szigorúan végignézett a tömegen, belordította, hogy ők a „fuckin’ Imerial Crowns, from Los Angeles, California” és elkezdődött a döngölés.
Az angyalok városából érkezett Imerial Crowns összefoglalja, mi történt a Missisipi-delta zenéjével azután, hogy hozzányúltak a hippi-korszak, majd a hetvenes évek rock zenekarai, később beinjekciózták egy kis punkos lendülettel, majd megfűszerezték a nyolcvanas-kilencvenes évek grunge és funky őrületével. Ebből a mixből alakult végül ki Johnny Depp, és Jim Belushi kedvenc zenekarának egyedi, utánozhatatlan stílusa.
„Mi mást tehet egy srác London utcáin, mint hogy egy rock and roll bandában énekel” – ordította a hatvanas években Mick Jagger, mindeki nagy okulására. Szerdán az Imperial Crowns, a koncert ráadásban épp ezzel a Rolling Stones slágerrel (Street fighting man) búcsúzott. A recept ugyanis nem változott azóta sem, és Amerikában is bevált.
Texas réméből a szájharmónika Cadillacje lett
A frontember állítólag Texas réme volt addig, amíg égni nem kezdett a talpa alatt a talaj, amiért is, nem kockáztatva egy alapos verést, ellógott haragosai elől. (A legendák valami autósüldözésről is szólnak.) Egészen Los Angelesig jutott, ahol – mit tehetett mást – zenélni kezdett különböző rock and roll zenekarokban. A „szájharmónika Cadillacjeként” is emlegetett Wood megfordult Johny Rotten, Gladis Knight, Tom Waits és még jó néhány nagy név mellett, játszott Bruce Springsteen mögött is. 1988 óta az Imperial Crowns-ban sokkolja a közönséget.
Társai sem akárkik. Az egészen egyedi technikával (az eredeti bluesgitárosok ujjal pengetett technikájához hasonló módon) játszó gitáros keze alatt a hangszer néha mintha több szólamban szólalna meg, a szólói szakítanak az unalmas blues szólók semmitmondásával, és egészen meglepő ritmusokkal és harmóniákkal operálva hökkentik meg a hallgatóságot. JJ Holiday, aki korábban többek közt Bob Dylannek is játszott, huncut mosollyal vezette elő tudományát az A38 Hajón. Miközben nyomta a kemény rock and rollt, szinte ártatlan képpel tekintgetett körül, mintha nem ő tehetne a közönség földbedöngöléséről.
Különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal
Na jó, nem egyedül ő tehet: társtettesei a már említett, gonosz szemű frontember, valamint a saját hangszerükön szintén virtuóz Kevin Farrell basszeros és Michael Barsimanto dobos. Utóbbiak egy szám erekéig a ráadás első részében hangszert is cseréletek. (A ritmusszekció kommutatív tulajdonságot mutat tehát.)
Mnd a négyőjüknek volt alkalma szólóban is bemutatkozni. Ha valaki azt hitte, hogy a hangszeres szólók ideje lejárt, szerda este biztos átgondolta ezt a nézetét. Talán a buli legjobb pillanatai a gitár-, basszus- és dobszólók voltak. És ebből is kiemelkedett Wood szájharmónika produkciója, ez váltott ki felfokozott őrületet a közönségből.
Közel két órán át zúztak, egy pillanatra sem engedve az energiasugárzásból, amit a különös kegyetlenséggel, előre megfontolt szándékkal a közönség felé irányítottak. Amikor a Stones szám után vége lett a bulinak, csak kóválygó embereket lehetett látni, akik nehezen ocsúdtak fel a sokkból.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
