A legfőbb különbség talán az alkotókban van: Spielberg mostani mozija még az amerikai rendező legrégebbi rajongóit is alighanem kiábrándítja, és mint már utaltunk rá, nehéz elképzelni, hogy Orson Welles „mozi nélkül”, egy ugyanezt a témát feldolgozó rádiójátékkal kétségbe tudta ejteni amerikaiak százezreit, sőt, becslések szerint akár egymillió embert is… Pedig a mostani film készítői nem is marslakók támadását forgatták le, hanem valamiféle tripodok invázióját, csak azért, hogy hitelesebbé tegyék az újabb mozit.
Volt már jobb is Spielbergtől…
Az, hogy ma már megijedni is alig tudunk egy rosszul sikerült sci-fitől, nem kis részben éppen Spielbergnek köszönhető, hiszen ő már számos kitalált űrlényről forgatott nagy sikerű alkotásokat. A mostani filmje viszont csupán a „hazafias sci-fi” kategóriájába sorolható be, amely amerikaiaknak talán fogyasztható, de európai mozilátogatók számára szinte nézhetetlen, legfeljebb a Tom Cruise-rajongók derülhetnek néha…
Ezzel szemben Orson Welles ma már filmtörténelem. Aranypolgár című műve a valaha készült legjelentősebb és legjobb mozik egyike – ha a XX. század filmgyártását összegzik, ez az alkotás nem maradhat ki a meghatározó munkák felsorolásából. Az Aranypolgár tulajdonképpen az első filmje volt, és ezzel máris halhatatlanná tette a nevét. A filmhez egy létező figura, a milliomos sajtómágnás, a bulvársajtót felvirágoztató Hearst adta az „alapanyagot”, de természetesen egy egyszerű életrajznál sokkal többről van szó Orson Wellesnél.
Többször is befutott Welles
A pályafutását Dublinban színészként kezdő Welles filmrendezőként 1941-ben debütált. Első befutása azonban sem mozirendezői, sem színészi karrierjéhez nem kötődik: 1930-as első „sikere” egy hangjátékhoz, A világok harcához fűződik, amely H. G., Wells regényéből készült.
A rádióadaptáció 1938. október harmincadikán, a Hálaadás – az egyik legnagyobb amerikai ünnep – előtti napon került adásba. S bár a hallgatókat a műsor előtt figyelmeztették: csupán kitalált történetről van szó, a hangjáték annyira meggyőző volt, annyira ügyelt Welles arra, hogy hitelesek legyenek a marslakók támadásáról szóló álhíradások, áltudósítások, hogy azok, akik csak a műsor közben kapcsolódtak be a CBS programjának hallgatásába, rémülten értesülhettek a bolygónkat ért invázióról.
Pánik a keleti parton
A műsor pánikot váltott ki a New Yorkban és az USA keleti partvidékén lakók között: az emberek kirohantak az utcákra, elbújtak a pincékbe, vidéken pedig elhagyták házaikat, és kétségbeesve menekültek vagy kerestek búvóhelyet. Utóbb viszont sajtótörténészek arra hívták fel a figyelmet, hogy Orson Welles rádiójátéka mind médiatörténeti, mind pedig világtörténeti szempontból kényes időszakban készült. Egyrészt akkoriban a közönség még nem volt felkészülve a hitelesnek tűnő áltudósításokra, másrészt 1938 rendkívül feszült történelmi pillanat volt. Ekkor Hitler komolyan fenyegette a világbékét, és sok amerikaiban eleve nagy volt a szorongás egy esetleges háborús konfliktustól. (Mint utóbb kiderült, joggal.) Így amikor a rádió előtt ülők hallották, hogy gránátok csapódnak be, sokan nem is figyeltek arra, hogy egy sci-firől van szó, s nem is „valódi” marslakók támadnak, mert többen közülük azt hitték, hogy Hitler intézett inváziót Amerika ellen.
Elemzők felhívják azonban egy még különlegesebb médiahistóriai szempontra is a figyelmet: 1938 októberében sokak szerint csak az újságok túlozták el azt a pánikot, amelyet Welles hangjátéka okozott, s ezzel tulajdonképpen visszavágtak az új médiának, a rádiónak, amely egy hónappal korábban, a müncheni egyezmény aláírásakor gyakorlatilag „élőben” közvetítette az eseményeket, vagyis Hitler és Mussolini tárgyalásait „real time” követhették a rádióhallgatók, amint Csehszlovákiát feldarabolják a két nyugati hatalom, Anglia és Franciaország beleegyezésével – olvasható a National Geographic amerikai internetes honlapján.
Mindez az újságok példányszámára és presztízsére negatívan hatott, hiszen kiderült, hogy sokkal gyorsabban értesülhetnek a hallgatók egy-egy eseményről a rádióból, mint a nyomtatott sajtóból. A rádiójáték „átverését” ezért, tehát egyfajta „bosszúból” nagyították fel sajtótörténészek szerint az újságok, a napilapok, így például a The New York Times is.
Nem mindenki hitte el a marslakók támadását
Hogy mennyire rémisztő volt Orson Welles hangjátéka, az csupán megítélés kérdése: 1938. október 30-án Henry Brylawski éppen barátnőjéért ment kocsijával a lány washingtoni lakásához, amikor útközben bekapcsolta az autórádiót. A 25 éves egyetemista ekkor a következőket hallotta egyszerű híradásként: „egy hatalmas meteorit csapódott be egy New Jersey-i farmon. New Yorkot megtámadták a marslakók”. Az egyetemista azonnal tudta, hogy valami tréfáról van szó, legalábbis a most 92 éves férfi így emlékszik vissza a National Geographic amerikai hírszolgálatának nyilatkozva.
Mások viszont nem voltak ennyire magabiztosak: mire Brylawski odaért a lány lakásához, annak húga remegett a félelemtől, ő ugyanis elhitte azt, amit a „rádió” mondott. A hallgatók nagy része ugyanis nem tudta, hogy egy közel negyven évvel azelőtt íródott H.G. Wells-novella feldolgozását hallják. Emberek ezrei rohanták meg az újságok szerkesztőségeit, a rádióállomásokat és a rendőrőrsöket, telefonon és személyesen kértek tanácsot: miként hagyhatják el a várost, illetve hogyan védekezhetnek az idegenek támadása ellen. Számos valódi áldozatot aztán tényleg hisztériás rohammal vagy sokkos állapotban vittek kórházba – igaz, őket nem a marslakók fenyegették, hanem Orson Welles társulata, amely a rádióban adta elő Wells novelláját.
Egy szerencsétlen véletlen
A „Welles-szindróma” hatásosságát egy másik véletlen tényező is befolyásolta: miközben a marslakók támadása már ment a CBS-en, egy másik, rendkívül népszerű műsor egy konkurens csatornán szünetet tartott, így a hallgatók jelentős része áttekerte készülékét a CBS-re, ahol „breaking news” ment éppen: meteorok, marslakók, satöbbi, satöbbi…
Nem véletlen, hogy sokan megrémültek, hiszen ők nem hallották a program elején elhangzott figyelmeztetéseket. Azt viszont már hallották, hogy szörnyű kinézetű marslakók értek földet valahol a környéken…
Végül a hangjáték rendkívüli hatásossága még Orson Wellest is megdöbbentette: a The New York Times szerint a rendező mély sajnálatát fejezte ki utóbb a történtek miatt. Welles így nyilatkozott: „Nem hiszem, hogy valaha is hasonlóval fogunk próbálkozni.”
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
