A harmadik generációs mobilszolgáltatások együttesét nevezzük 3G-nek; a 3G-ről már évek óta rengeteget lehet hallani, de hogy pontosan mi az és vajon mire lesz jó, arról sokan szinte alig tudnak valamit. Eredetileg egységes szabványnak indult, hogy a felhasználók nagy sebességgel vihessenek át adatokat mobil eszközökről – egyszerre továbbíthassanak adatot és hangot.
|
Kérdés persze, hogy a gyors mobil adattovábbítás lehetősége vajon megváltoztatná-e a mobiltelefonálás módját? A válasz kézenfekvő, mégis kevesen látják be: nem változtatja meg! Ez az oka annak, hogy a 3G folyamatosan késik, és hogy nem akad minduntalan olyan szolgáltató, amelyik csak 3G-s rendszerek telepítésével foglalkozna: az országok többségében telítve van a mobilkommunikációs piac, s a felhasználóknak voltaképpen nincs is olyan nagy szükségük gyors, mobilos adatátvitelre. Lehetnek persze olyanok, akiknek megváltás volna egy ilyesfajta szolgáltatás – itthon például sok helyen nincsen más lehetőség az internet elérésére –, érdemes azonban szem előtt tartani, hogy ez tőlünk nyugatabbra egyre kevésbé van így.
Ezen csak tovább ront az a tény, hogy a 3G „szabvány” egyáltalán nem egységes; ma négy nagy lehetőség közül válogathatnak a gyártók: UMTS, CDMA2000, TD-SCDMA – Kína saját „szabványa” – és a japán NTT DoCoMo szolgáltató által indított FOMA, a világ első kereskedelmi 3G-szolgáltatása (2001-ben indult). Az Európában népszerűbb UMTS-nek a 3GPP szervezet a gazdája, a főképp Ázsiában honos CDMA2000-nek meg a 3GPP2, ám ez a két társaság csak a nevében hasonlít egymásra. Az összképet egy kicsit bonyolultabbá teszi, hogy az UMTS (Universal Mobile Telephone System) olyan 3G-s mobiltelefon-technológia, amely a W-CDMA kódolást használja az adatok fizikai, rádióhullámos továbbításához, és W-CDMA alapú a FOMA is, csak éppen mégsem teljesen kompatibilis az UMTS-sel – bár van törekvés a két rendszer összedolgozására.
A legelső UMTS-szolgáltatás 2003-ban, Angliában indult el, a Hutchinson tulajdonában levő „3″ nevű mobilszolgáltató jóvoltából. Ez a cég, mint első, a szerencsésebbek közé kerülhetett, s mára már világszerte vannak 3G-szolgáltató partnerei.
|
A 3G szolgáltatás más frekvenciákat és más kódolást használ, mint a ma használatos GSM-rendszerek, emiatt újabb készülékek és újabb bázisállomások kellenek a bevezetéshez. Ami a bázisállomásokat illeti, érdemes megjegyezni, hogy feltétlenül szükséges újabb tornyokat építeni, használható a már meglevő hálózat is, a telepített gerinchálózat fizikai áteresztőképessége azonban gátat szabhat az adatátviteli sebesség ugrásszerű növelésének; az indulás tehát szolgáltatói oldalon biztosan magas költségekkel jár.
Az UMTS két 5 megahertzes csatornát használ az adattovábbításra, egyet — a felfelé irányuló csatornát — az 1900 megahertzes tartományban (1885 és 2025 megahertz között), egyet — a lefelé irányulót — meg 2100 megahertz környékén (2110 és 2200 megahertz között). A CDMA2000 viszont egy vagy több 1,25 megahertzes csatornát használ fel- és lefelé is; sokszor bírálták is már az UMTS-t túlzott sávszélesség-foglalása miatt.
Sebességek
Az UMTS-rendszerek adatátviteli sebessége meglepően jó: ideális esetben 1920 kilobit/másodperces sebességgel továbbíthatnak adatot (vagyis nem 2 megabit/másodpercessel, ahogyan sokszor pontatlanul állítják). Ez maximális érték, általában inkább csak 384 kilobit/másodperces sebességre lehet számítani, amely szavatolható is a legtöbb valóságos helyzetben. Ez alapszintű ADSL-szolgáltatás sebességének felel meg, s ha arra gondolunk, hogy mobiltelefonon keresztül is megy és rézkábel sem kell hozzá, igen szép teljesítmény.
Érdekességképpen megjegyezzük, hogy a GSM csatornáján keresztül 14,4 kilobit/másodperces sebesség érhető el, a GPRS jellemző sebessége pedig 56 kilobit/másodperc körüli érték (az elméleti maximum 140,8 kilobit/másodperc).
A drága 3G-licenc
Hazánkban a múlt év végén dőlt el, hogy melyik szolgáltató juthat 3G-s frekvenciatartományokhoz. Egy nyertese már biztosan van ennek az üzletnek: az állam. Hogy a szolgáltatóknak mennyi idő alatt térül majd meg a több mint 50 milliárd forint, azt nem lehet tudni, csak az biztos, hogy azt inkább a mostani GMS-szolgáltatások igen magas díjából fogják fedezni, nem a 3G-s bevételekből.
A Vodafone a 15 évre szóló jogosultságért vagy 16,5 milliárd forintot fog fizetni, a T-Mobile 17 milliárdot, a Pannon GSM 19 milliárdot.
A Vodafone az árbevétel-arányos fizetési opciót tartalmazó „B” blokkban nyerte el a jogosultságot; a 15 évre szóló jogosultságért legalább 16,5 milliárd forintot fizet a szolgáltatásból származó bevétele alapján.
A Vodafone, a Pannon GSM és a T-Mobile 2004-ben törlesztette az első részletet, nettó 5,5 milliárd forintot. Ezek után a két nagyobb társaság három év alatt összesen 45 milliárd forintot fizet be az államkasszába. A Vodafone viszont 2005-ben nettó 2,5 milliárd forintot fizet, majd a hátra levő években — 2006 és 2019 között — az UMTS-szolgáltatásból származó árbevételének a 0,3 százalékát, azzal a garanciával, hogy ha ez az összeg nem éri el a 8,5 milliárd forintot, akkor kifizeti a különbséget. A Vodafone azt is vállalta, hogy az UMTS-árbevétel 0,3 százalékból származó licencdíjrésznek ne legyen meghatározott felső határa. Ha minden jól alakul, Magyarországon 2006-ban elindulhatnak a 3G-szolgáltatások.
Érdekes mindeközben felfigyelni arra, hogy mekkora készpénzállományuk van a hazai mobilszolgáltatóknak. Ez már csak azért is figyelemreméltó, mert a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) többször is megbüntette őket tisztességtelen reklámok és tisztességtelen árképzés miatt, de úgy tűnik, hogy a „bírságok” semmit sem számítanak. S ugyan mit is számítana néhány millió forintnyi bírság (például 15 millió — a Vodafone-nak a Vitamax DUO tisztességtelen reklámkampánya miatt; 5 millió — szintén a Vodafone-nak, a „Magyarország legnépszerűbb mobilszolgáltatója” reklámkijelentés miatt; 40 millió — a T-Mobile-nak, a Relax díjcsomagok reklámja miatt; 210 millió — a Westelnek, versenytorzítás miatt; 150 millió — a Pannon GSM-nek, versenytorzítás miatt), ha milliárdok állnak rendelkezésre…
