Valódi ritkaságra bukkant csillagászattörténeti szempontból Farkas Gábor Farkas, a budapesti Egyetemi Könyvtár osztályvezetője. Egy régi, XV. századi kódextöredék átvizsgálásakor (most zajlik éppen a bibliotéka régi könyveinek rendszerezése, restaurálása) a hátsó táblán egy valamivel későbbi időszakból származó kéziratot talált. A kötéstáblához erősített, évszázaddal „fiatalabb” lapokon – mint később kiderült – valószínűleg egy wittenbergi egyetemista jegyzetei olvashatóak.
Megdől az arisztotelészi modell
A kézirat az 1572-es szupernóva fellobbanásáról szól. E szupernóva észlelése a szakértők szerint igen fontos mérföldkő volt a modern csillagászat kialakulásában. Farkas Gábor Farkas szerint a régi, arisztotelészi világkép ezzel dőlt meg bizonyosan, hiszen a szupernóva felrobbanása ékes bizonyítéka volt annak, hogy az „állócsillagok” szférájában, amelyet Arisztotelész romlatlannak hitt, igenis történnek változások.
Méghozzá nem is jelentéktelen módosulások, hiszen az 1572-ben észlelt robbanás után két évvel a Cassiopeia csillagképben lévő szupernóva eltűnt. Ennek a feltételezhető maradványát több mint 400 év múlva, 2004 novemberében fedezte fel egy barcelonai csillagász, Pilar Ruiz-Lapuente.
A XVI. században mindenestre nagy szenzációt keltett, hogy egy ’állócsillag’ egyszercsak felrobban, majd eltűnik. A csillagok ugyanis a rejtélyes „ötödik elemből” (quinta essentia) épültek fel Arisztotelész szerint. Márpedig ennek állandó szerkezetűnek kellett volna lennie, szemben a mi bolygónkon közvetlenül észlelhető négy elemmel, tehát a vízzel, a levegővel, a földdel és a tűzzel szemben. Így az 1572-es szupernóva a „kopernikuszi fordulathoz” hasonlóan hozzájárult a földközpontú világegyetem modelljének megdöntéséhez. A szupernóvát egyébként a kor talán legnagyobb csillagásza, a dán Tycho Brahe (1546-1601) észlelte az elsők között 1572. november 11-én. Hogy persze pontosan mit is látott Tycho, az csak 432 év múlva, 2004-ben derült ki a szakértők számára.
Mi történt valójában?
E modern adatok szerint a dán asztronómus annak lehetett tanúja, hogy egy kettőscsillag-rendszerben az egyik csillag addig „táplált” egy fehér törpét, amíg az végül szupernóva-robbanással fejezte be életét. Az óriáscsillag ledobta külső rétegeit, és azok, valamint a kísérő égitest nagy sebességgel száguldani kezdett kifelé a világűrbe.
A mai asztronómusok úgy bukkantak az 1572-es robbanás nyomára, hogy olyan, a szupernóva fellángolási helyétől távolodó csillagot kerestek, amely – a robbanás során kapott lökésnek köszönhetően –, jóval gyorsabban mozog, mint a szomszédos égitestek. A szupernóva fellobbanásának helyszíne a Földtől körülbelül 10 ezer fényévre van. Mivel az első fényei 432 évvel ezelőtt jutottak el a Földre, a csillagrobbanás 10 ezer 432 évvel ezelőtt történhetett. A csillagászok végül egy gyors, Napunknál kisebb csillagra bukkantak, amelyet a dán asztronómus emlékére Tycho G-nek neveztek el.
A kézirat
Nos, e nagyjelentőségű szupernóváról számol be az a kézirat is, amely 1572 és 1575 között keletkezhetett, s amely a budapesti Egyetemi Könyvtár falai között rejtőzött évszázadokig. A most előkerült dokumentumról Farkas Gábor Farkas azon a csillagászattörténeti konferencián számolt be, amelyet idén augusztusban tartottak Tatán. Azóta ezzel a kézirattal kiegészült az a csillagászattörténeti és térképészeti kiállítás is, amelyet az ELTE könyvtárában rendeztek, s amelyről korábban szintén beszámoltunk a National Geographic Online-on.
A most előkerült latin nyelvű kézirat természetesen nem volt datálva, hiszen egy egyetemista készítette magának, egy wittenbergi professzor, Kaspar Peucer (1525-1602) előadásáról. Ám Farkas Gábor Farkasnak sikerült meghatároznia a kézirat korát. Ebben nagy segítségére volt, hogy az egyik kolligátum címlapján egy horvát származású latinul író költő, Matthias Flacius (1520-1575) versét azonosítani tudta. A kéziratos vers, tehát a protestáns teológus halála előtt keletkezhetett, s ekkor kerülhetett bele az egyetemi jegyzet.
A kézirat másik jellegzetessége ehhez az 1572-es új csillaghoz kapcsolódó jövendölés. A jóslat szerint a szupernóva feltűnése Jézus Krisztus utolsó eljövetelét jelenti, s így hasonlatos a születését bejelentő betlehemi csillaggal. A különleges kézirat második része ugyanis egy 1572. december 7-én, ádvent második vasárnapján a wittenbergi vártemplomban elmondott ünnepi prédikáció szövege, amely jól reprezentálja a csillagászat és csillagjóslás a korban divatos kettősségét, a tudományos és teológiai interpretáció nehezen szétválasztható 16. századi elegyét.
Shakespeare és a Hamlet rejtélyei
De térjünk még vissza Tycho Brahéra, az 1572-es felfedezőre! Farkas Gábor Farkas most készülő disszertációjában egy érdekes összefüggésre hívja fel a figyelmet a dán csillagásszal kapcsolatban. Eszerint William Shakespeare-nek volt egy ismerőse, egy Thomas Digges (1546?-1595) nevű matematikus, aki sokat mesélhetett az angol drámaírónak a híres dán csillagászról.
Tycho ugyanis Digges kortársa és tulajdonképpen „kollégája” volt. Így vannak olyan teóriák, hogy a Hamlet dán vonatkozásai Tychóhoz köthetőek, például a helyszín kiválasztásában. A Shakespeare-dráma elején említés esik egy csillagról is, amely valószínűleg az 1572-es szupernóva volt, s amelyet Tycho Brahe írt le részletesen, de a nyolcéves William Shakespeare is láthatta azt Angliában. Az már csak ráadás, hogy egy Tycho Brahéről készült metszet bemutatja a család címerpajzsait, s ezen a sajátos családfáján szerepel két név: Rosenkrans és Guldensteren. Nem nehéz az asszociáció, hogy e két unokafivér alighanem a Hamletben is feltűnő Rosencrantz-cal és Guildensternnel azonosítható. Ők a valóságban tehát Tycho Brahe rokonai voltak, és egyébként valóban dán követekként szolgáltak az angol királyi udvarban. Farkas Gábor Farkas mindenesetre e lehetséges kapcsolat vizsgálatára, az irodalomtörténeti vonatkozásokra is kitér hamarosan megjelenő publikációjában.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
