Az első sokk, valljuk be, maga a hágai ítélet volt. Ott és akkor országunkat – állítsanak akármit is utólag a különféle potentátok – jó alaposan befürösztötték.
Egyes cinikusok szerint az ügy már a helyszín megválasztásával eldőlt: hogyan is várhattunk volna kedvező döntést egy olyan országban – jelesül Hollandiában -, ahol már évszázadok óta megszállottan gátakat építenek. Igaz, ott jórészt a folyóval párhuzamosan teszik ezt, de azért a keresztirány sem ritka.
Az ember mindenesetre elbizonytalanodik. Észleli, hogy a gát mindkét oldalán álló szakértők túlbecsülik tudásuk határait – hasukra ütve mérlegelnek és kalkulálnak, s mindezt egyre csekélyebb meggyőző erővel. A vitából pedig lassan az a kép bontakozik ki, hogy kényszerhelyzetbe került az ország: tetszik, nem tetszik, valamit mégis építenünk kell a Dunán, s némelyek szerint már a költségek sem számítanak.
Kapva kapott az alkalmon Nemcsók János, a vízlépcsőügy magyar kormánybiztosa, amikor a magyar-szlovák tárgyalások immár legendává nemesült második fordulójában felajánlotta két kisebb gát megépítését, két szabadon választott helyszínen – melyekről csak annyi tudható biztosan, hogy egyik sem Esztergom. Az első meglepetés után magunkhoz térve, azért érdemes egy kicsit számolgatni. Először is, mint mondják, egy nagy kapacitású vízi erőmű építési költsége mai áron számolva 150 milliárd forint, s ugyanennyibe van a környék infrastruktúrájának kialakítása is – na, ez (lett) volna Nagymaros. Ehhez képest a két kisebb teljesítményű monstrum jóval többe kerülne: a sokak által emlegetett mágikus 1,8-as szorzót alkalmazva már 540 milliárd forintnál tartunk (langyos, langyos! – elvégre Lotz Károly vízügyi miniszter is már 500 milliárdról beszélt a rádióban). De honnan a csudából lehet ennyi pénzt előteremteni? A költségvetés – bár egyes reménybeli beruházók, nyilván a végzetes módon elsajátított archív gazdasági tévtanok hatására így gondolják – mégsem önitató, amit orrunkkal nyomkodunk, s máris ömlik a szánkba az apró. Egy esetleges gigantikus hitelfelvétel pedig újabb jövőbeli terheket róna az államháztartásra, miközben a pénz olyan beruházásokra folyna el, amelyeknek megtérülése igencsak kérdéses.
A frappáns államtitkári (?) ötlet persze remek alkalom volt politikusaink számára, hogy nyilvánvalóvá tegyék, mennyire nem értenek egyet egymással – ez így, választások előtt, szinte kötelező gyakorlat. Az ellenzék egyöntetűen az államtitkár menesztését követelte, erre azonban esélyük sem volt. A nagyobbik kormánypárt vezetői ugyanis hamar világossá tették: Nemcsók ezúttal nem rögtönzött, sőt, most ez a vonal. Ennek látszólag ellentmond, hogy az ötlettől mihamar elhatárolódott a koalíciós partner vezetője, Kuncze Gábor is. Ám hamarosan kiderült, hogy a szabaddemokrata elnök véleményét korántsem osztja például – a szintén a kisebbik kormánypárt köreibe tartozó – Lotz miniszter, aki egyáltalán nem borzadt el a gátépítés ötletétől. A szaktárca vezetője a legfontosabb – szerinte az unió által is szorgalmazott – szempontnak a Duna hajózhatóságát nevezte. E téren bízvást támaszkodhat egy múlt év nyarán kelt parlamenti határozatra, amelyben olyan “EU-kompatíbilis” dunai hajózási paraméterek megteremtéséről volt szó, amelyekhez valahogy emelni kell a vízszintet az említett szakaszon.
A két fél ráadásként vaskos számsorokat vagdos egymás makacs fejéhez, hogy bizonyítsa: ha a másik nem enged, úgy a gatyáját is ráfizeti a befulladt üzletre. A szlovák fél által előadott követelés – amelyben külön felemlítik Bős beindításának csúszását, Nagymaros kieső áramtermelését, a csúcsrajáratás elmaradását és a dunacsúni létesítmény költségeit – összesen csaknem 5 milliárd dollárra rúg, ami akárhogy is nézzük, káprázatos összeg. Ezzel szemben állnak a mi követeléseink, amelyek állítólag még felül is múlnák a szlovákokét, ám nehezen számszerűsíthetőek. A Duna elterelése által okozott közvetlen gazdasági károkat – az idegenforgalmi, mezőgazdasági és hajózási veszteségeket, valamint a vízhasznosítás elmaradását – ugyan még hellyel-közzel meg lehet becsülni (ezek együtt egyes számítások szerint 440 millió dollárra rúghatnak), ám az ökológiai károkat már aligha. Például azért sem, mert közvetlenül az elterelés után nem történt meg az ökológiai károk pontos felmérése és dokumentálása. Csupán az óriás májmételyek végzik nagyjából csendes, viszont teljesen kártékony munkájukat.
Mellesleg Nagymaroson még mindig üresen állnak a gát és vízi erőmű leendő dolgozói részére egykoron felhúzott takaros házak. Lehet, hogy a majdani lakóknak mégsem kell majd Szobig ingázniuk?
