Politikai bátorságról tanúságot téve, példaértékű nyugdíjreformot hajtott végre a kormány, amikor az eddigi, tisztán felosztó-kirovó rendszert a tőkefedezeti elem létrehozásával kétpillérűvé alakította. Így szól a kormány és a kormánypártok mellett a Világbank (ön)értékelése is. Politikai bátorság dolgában az osztrákok, az olaszok, a franciák, de még a németek sem léphetnek a magyar kormány nyomába. A Világbankot azonban a világ ezen országaiban nem igazán veszik komolyan. Az említett nációk ugyanis, bár a közelmúltban alaposan megszigorították nyugdíjrendszerüket, azt nem magyar módra tették. Nem kellett nekik a fény Keletről.
Pedig csupán egy egyszerűségében is nagyszerű gazdasági összefüggést kellett volna felismerniük. E szerint a tőke reálhozama egy százalékkal felülmúlja a reálbérek növekedési ütemét, miközben az állampapírok után fizetendő reálkamat egy százalékkal kisebb a GDP növekedési üteménél. A nyugdíjreformot erőltető pénzügyi kormányzat minden okfejtésének ez az alfája és omegája. Mivel normális viszonyok között a GDP és a reálbér növekedési üteme megegyezik, a tőke és az állampapír között kétszázalékosra nyílik az olló. A kormány szerint ez a különbség a nemzetgazdasági színtű megtakarítások növelésének a szülőanyja. De miért kellett ehhez nyugdíjreform? Ha a kabinet állampapírt adna el, majd az abból befolyó pénzt szétosztaná a befektetők között, akik – az állampapírok után fizetendő kamatoknál magasabb hozamot érve el – egy idő után ezt visszafizetnék, mindenki jól járna. Mindehhez csak kellő mennyiségű állampapírt kellene kibocsátani, s a költségvetésnek még adót sem kellene szednie.
Ha hiszünk is a közgazdasági alkímiában, a kétszázalékos rés akkor is figyelmet érdemel. Nem árt ugyanis tudni, hogy a tőkének a hozamért dolgoznia kell, s ez megfelelő befektető szervezetet igényel. Ha e tevékenység költsége két százalék alá szorítható, legalábbis érdemes a dologgal foglalkozni. Vagyis a reform leglényegesebb kérdésének a pénztárak működési költségének kellett volna lennie. Ám úgy tűnik, mintha a Pénzügyminisztérium számára még azt sem vált volna világossá, hogy a tőke és a pénztárakban felhalmozott tőke hozama nem egy és ugyanaz.
Mikor válik egy befektető szervezet olyan ormótlanná, drágává, hogy nem éri meg rábízni a pénzünket? A pénzügyi tárca illetékese az öt-tíz százalékot olcsónak tartja; s a legalacsonyabb olvasható szám is három százalék, s mindebben még nincs benne számos költség, így például a befektetéseké. Bár az idő előrehaladtával és a tőke halmozódásával a vagyonarányos költség csökkeni fog, e költség – tetézve a pénztárak állampapír-állományával – beindítja a nyugdíjreform-adósságspirált. Abból pedig legkorábban két-három évtized – s nem a pénzügyminiszter által jósolt három-négy év – múlva lesz csak kikecmergés. De akkor sem e két százalék jótékony hatását érezzük majd, hanem a vegyes rendszerbe lépéssel az addig szerzett jogaik egy részéről önkéntesen lemondók ajándékáról lesz szó.
Bizony, a kormány érdekelt az átlépések minél nagyobb számában, mert annál több szerzett jog nullázódik le. Ezt egyébként majd az üzleti szféra fogja propagálni, s igazán még haragudni sem lehet érte. Főleg akkor, ha a kabinet, illetve az Országgyűlés olyan kondíciókat határoz meg, mely valóban előnyös és átlépésre sarkall. De ez nem a tőkefedezeti rendszer előnye, hanem a szabályozók trükkje.
Nem az volt a kérdés, hogy hazánk a semmi közepén felosztó-kirovó vagy tőkefedezeti nyugdíjrendszert válasszon-e, hanem az, hogy az örökölt szisztéma miképpen legyen átalakítva. A végül is választott megoldást tekintélyes politikai és pénzügyi csoportok a legkülönbözőbb okokból erőltetik szerte a fejlett és a kevésbé fejlett világban, rengeteg pénzt áldozva erre. Holott ez semmiképpen sem a társadalom elöregedése elleni orvosság, legfeljebb vitamin, amely azonban rosszul adagolva méreg is lehet. Ez egyébként nem a szélsőjobb vagy szélsőbal véleménye, hanem a Foreign Affairs tekintélyes cikkírójáé.
A Magyarország nevű végvárban nem politikai bátorságról, hanem ideológia-szomjról, megváltásvágyról szólt a történet. A belső várak urai nálunk okosabbak – és sokkal óvatosabbak.
(A szerző szociológus)
