Kárpátia. Fogalom. Gyerekkoiromban, különösen még 1944-1945 előtt, a belvárosi úri közönség a ferencesekhez járt misére, utána csevely következett a templom előtt, majd obligát sörözés az Apostolokban vagy a Kárpátiában#<#. Ebből én még gyerekként persze kimaradtam. Számomra fontos lokalitás akkor lett, amikor érettségiző koromban - tehát 1948-ban - első verseimet és recenzióimat a Vigilia közölte, ez a minden vihart kiálló irodalmi folyóirat. A lap havi öszszejövetelei általában a Kárpátiában zajlottak. Az ájulatig megtisztelve én is ott lehettem ezeken. Itt tanácsolta nekem a szelíd vezér, a nagybölcsességű Sík Sándor, Radnóti Miklós egykori lelki atyja, hogy hagyjam el eredeti Artúr nevemet, mert ha netán író lesz belőlem, nem illik egy foglalt történelmi névvel szerepelni a nyilvánosság előtt. Nagy gárda üldögélt itt: Rónay György, a lap szigorú szerkesztője, Pilinszky (aki első mesterem és első irodalmi barátom volt), Thurzó (a kitűnő, mára elfelejtett prózaíró), Jékely, a modern trubadúr, Toldalagi, az ugyancsak elfelejtett finom költő, négyszer négysoros verseivel, Eckhardt Sándor, a francia tanszék pápája, Kerényi Grácia, a katolikus szüfrazsett, Nemeskürty, a Ludovikából idemenekült ifjú filmesztéta, Mándy, a kaján szürrealista. Micsoda idők voltak! Micsoda társaság! Fejüket összedugva, döbbenten figyelték, mit művelnek Rákosi orrszarvúi a kultúrával.
A Kárpátia persze nemcsak ezért nagy múltú intézmény. A ferencesek egykori kolostoruk helyén építették fel 1876-1877-ben a máig működő Ferenciek Bazára néven ismert átjáróházat, kialakítva és bérbe adva itt egy kávéházat és éttermet is. Sok vezetője és tulajdonosa volt, mai pompás, romantikus-szecesz-sziós formáját a Spolarich család adta 1925-ben. Tőlük bérelte 1934-től Károlyi László, tőle származik a Kárpátia elnevezés. 1949-ben, mint mindent, államosították. A nehéz évtizedek után védetté nyilvánították, felújították, majd 1997-ben az itthon és világszerte sikeres szakember, Niklai Ákos tulajdonába került. Minden jel szerint jó kezekben van. Óvja a tradíciót, szinte múzeumszerűen, de működésében maximálisan korszerű. Jó enni, üldögélni, diskurálni – sok diskurálós kerek asztal van itt! – márkás festmények, faborítású falak, roskadásig díszített boltívek, gobelinek táraságában. Az asztalon selyemdamaszt abrosz, mintha nagyanyámnál vendégeskednék. Az ételt fémburával letakart tányéron hozzák titokzatosan, ott leplezik le előtted: adnak rá, hogy szép is legyen. Mint amikor egy nő vetkezik.
Ettünk húsos csuprot maceszszal (a leves pompás, a maceszgombóc szakszerűtlenül kicsike, így nem adja ki az ízét). “Négymadár-levest” kakasból, kappanból, gyöngytyúkból és galambból. Határozottan finom, bár nem annyira, mint ahogy ezt a négymadaras nagy gezeresz sugallja. A királyrák kókuszos currymártással a műfajban (és eddigi életemben) a legpompásabbak közé tartozik. A bőrében sütött lazacderék fenyőmagos citromfű mártással finoman rafinált. A harcsánál a kapros káposzta terülése a szájban az igazán mámorító. Mint ahogy a káposztás cvekedlit itt végre valóban odapirítják, ha kérem. A mandulás körtetorta fagylalttal, a házi mákparfé konyakos meggyel, valamint az aszaltszilva- és a barackhab kitűnő, de a legutóbbi a legkitűnőbb. Érthetetlen módon a poharas rizling (azt mondták, szekszárdi: ezt se értettem igazán, mint pedigrét), csak reklamáció után vált hűtötté. A szép nőn ez volt az egyetlen szeplő.
