A szeptember 11-i terrortámadás idején kiderült, hogy a mobiltelefon-hálózatok képtelenek kiszolgálni a felhasználókat, ha mindenki egyszerre akar hívást kezdeményezni.#<# A manhattani bázisállomások ugyanis hirtelen olyan terhelés alá kerültek, amellyel már képtelenek voltak megbirkózni; a telefonok átmenetileg hasznavehetetlenné váltak. Az ehhez hasonló mobilforgalmi dugók megszüntetésére a Nokia és a Buffalo University mérnökei sajátos megoldással álltak elő: egyfajta zseb-bázisállomást fejlesztettek ki. Az iCAR-nak (integrated Cellular Ad hoc Relay) elnevezett rendszerben egy hordozható maroknyi méretű mobilcella, az ARS eltéríti a zsúfolt celláktól a rádiójeleket, és a legközelebbi, szabad bázisállomás felé tereli azokat.
A fejlesztők szerint a hálózatok túlterhelése meglehetősen gyakran bekövetkezik: stadionokban, bevásárlóközpontokban, vagy közlekedési balesetek helyszínén, vagyis általában a forgalmas helyeken, ahol egy időben sokan telefonálnának. Az ARS-t ilyenkor elég elhelyezni egy a környezetéből kiemelkedő ponton – akár egy jármű tetejére -, és az eltérítés máris megvalósul. A Buffalo University ajánlásában a vészhelyzetek esetén a minicellákat a mobilszolgáltatók a helyszínen megjelenő szakemberei állítanák fel.
A minicellák óriási előnye, hogy egymással kommunikálva is képesek hálózatot létrehozni. Ennek például alacsony lefedettségű területeken lehet jelentősége; ilyenkor a rádiójelek addig ugrálnak ARS-ről ARS-re, amíg el nem érnek egy szabad bázisállomást, s mindez a másodperc törtrésze alatt megtörténik.
A rendszer használhatóságának egyetlen gátja, hogy az ARS hatótávolsága mindössze néhány száz méter, úgyhogy ha ekkora körzeten belül nincs másik bázisállomás, vagy másik minicella, akkor az eltérítés gyakorlatilag nem működik. Nagyvárosokban azonban általában nem ez a helyzet, úgyhogy a rendszer kiötlői úgy vélik, az iCAR nyugalmas időszakokban is gazdaságos lehet, mert alkalmazásával a mobilhálózat erőforrásait hatékonyabban lehet kihasználni.
