Még csak néhány napja, hogy az Európai Unió tizenöt tagországa közül tizenkettőben fizikai mivoltában is megjelent a nemzeti valutákat felváltó közös pénz: az euró. Az idő rövidsége – párosulva az év végi ünnepi időszak derűs kábulatával – értelmetlenné tesz bármilyen értékítéletet. Csak egy dolog bizonyos: a tizenkettek végrehajtották az unió negyvenhárom évének legradikálisabb lépését. Lemondtak pénzügyi szuverenitásuk meghatározó eleméről és legalábbis financiális vonatkozásban (bár ezt nem mondták ki) egy föderatív Európa mellett tették le a voksot.
ÉV VÉGI KÖLTEKEZÉS. Az első napokat még külsőségek jellemezték. Ezeket – az Economist szerint – elsősorban az váltotta ki, hogy az európai fekete- és szürkegazdaság hatalmas pénzkészleteinek egy része az átállás következtében kénytelen volt “kifehéredni”. Ennek az adóvonzatait e gazdaság résztvevői hatalmas költekezési hullámmal akarták parírozni. A globális gazdasági stagnálás – vagy éppen recesszió – közepette a Földközi-tenger nyugat-európai partjai mentén 30 százalékkal növekedett az ingatlanforgalom és a villák mellett a szürke- és feketepénz luxusautókba menekült. A Mercedes és a BMW csaknem 40 százalékkal növelte eladásait. A külsőségek közé sorolható az euró-píár is. Az EU apparátusának székhelyén, Belgiumban az amerikai “Superman” mintájára megszületett a hasonló stílusban felöltöztetett “Euroman” rajzos figurája. Ott ül a stúdióban, s ha gond van az átváltás körül, megjelenik a szorongó pénztárosok mellett, ügyelvén, hogy jó helyre kerüljön a tizedespont.
Az ilyen külsőségek azonban alig néhány hétig érvényesülhetnek. Addig, ameddig átmenetileg a nemzeti valuták és az euró együtt használható a tizenkettek országaiban.
Már látható, hogy ezt követően nagyon is komoly gondokat és ellentmondásokat kell majd feloldani. Úgy fogalmazhatunk, hogy megjelenik az euróbankó harmadik oldala: a politika. Nem felejthető, hogy az euró bölcsőjénél is a politika állott. A nevezetes maastrichti szerződés, amely 1992-ben meghatározta az euró létrehozásának menetrendjét, egyben Európa politikai integrációját is igényelte. Az sem véletlen, hogy ez a radikális pénzügyi döntés éppen 1992-ben született meg. Ez ugyanis francia részről feltétele volt annak, hogy Párizs elfogadja az egységes Németország megszületését.
Az Európa politikai integrációjával kapcsolatban egymással szemben álló két tábor (europhilek és euroszkeptikusok köre) egy dologban egyetért. Abban, hogy az egységes európai pénz nem működhet történelmileg viszonylag hosszú ideig zavartalanul, ha egyúttal nem jön létre a föderatív európai állam valamilyen formája. A Business Week egyik szakértője ezt így fogalmazta meg: “Ha egy pénznemnek szüksége van államra, s az európaiak vonakodnak létrehozni ezt az államot, akkor az euró bajba kerül.”
A bírálók leggyakrabban használt gazdasági érve azzal kapcsolatos, hogy az Európai Központi Bank határozza meg a kamatlábat. Az azonos kamatláb azonban nem hatékony eltérő gazdasági helyzetben lévő országok problémáinak kezelésére. A most recesszióval küzdő Németországnak például növekedést ösztönző, alacsonyabb kamatlábra lenne szüksége, a túlfűtött Írországnak viszont magasabbra.
STRUKTURÁLIS PROBLÉMÁK. Van egy általánosabb érv is, ezt különösen amerikai szerzők hangoztatják. Nevezetesen az, hogy a közös pénz könnyen összehasonlíthatóvá teszi az árszinteket a különböző országokban, ami fokozza a versenyt, az euró így kiélezi Európa strukturális problémáit. A verseny növekedésével párhuzamosan aláaknázza védett ágazatok és vállalatok helyzetét. Ez pedig előbb-utóbb arra kényszeríti az európai országokat, hogy határozott strukturális reformlépéseket tegyenek. Amelyek hosszú távon hasznosak, mert felszabadítják Európa gazdasági potenciálját, politikailag azonban szükségszerűen népszerűtlenek, s előre nem látható változásokat gerjeszthetnek.
Az euróbankó harmadik oldala, a politika tehát nemcsak Maastrichtban állott a bölcső mellett. Most is szorítja az első lépéseit tevő gyerek-euró kezét.
