Gazdaság

FRANCIAORSZÁG – Kasztok a gőzfürdőben

A francia menedzservilág éppolyan tagolt, mint maga a francia társadalom. Következésképpen menedzserből is sokféle van: nem könnyű tehát felrajzolni az átlagmenedzser portréját. Aki mégis megkísérli, kevés jellegzetes vonással dolgozhat, nem mintha szürke figuráról lenne szó, hanem mert nagyon sokan igyekeznek menedzserszerűvé válni.

Egy 13 százalékos munkanélküliségtől sújtott országban nem utolsó szempont, hogy valakinek már az öltözködése is sugallja: az illetőnek van munkája, és az valamelyes önállósággal, vagy legalábbis relatív döntési szabadsággal jár. Egy olyan társadalomban pedig, amely minden híreszteléssel ellentétben sem nem könnyed, sem a társadalmi mobilitás nem erőssége, mindez különösen nagy súllyal esik a latba.

Menedzsernek tudvalevőleg kevesen születnek, akik pedig azzá válnak, azok közt nagy és merev válaszfalak emelkednek, még ha azok láthatatlanok is. Lévén, hogy maga a menedzser viszonylag új és túlságosan általános fogalom a tagolt és hierarchizált francia társadalomban, még a szóhasználattal is világosan különbséget tesznek állami intézmények és vállalatok, illetve a magáncégek felsőszintű vezetői, valamint a kis- és középvállalatok ügyvezetői és tulajdonosai között. Az utóbbiak gyakran mindkét státuszt egyszerre töltik be, és kicsit dinamikusabb társadalmakban a self made men megjelölést használnák rájuk. Csakhogy Frankhonban idegenkednek az angolszász szóhasználattól – sőt egyelőre gyakorlattól is -, nem beszélve arról, hogy az első self made man itt Bernard Tapie volt, aki aztán hamar lejáratta ezt a fogalmat.

Maradnak hát a hagyományos kistulajdonosok, kisvállalkozók, akik ügyvezetői címmel is hasonlóképpen vagy ugyanúgy állnak a pult mögött, ugyanúgy tárgyalnak, “anyagbeszereznek”, műszaki rajzolnak, építésvezetnek mint beosztottjaik. Megjelenésük éppúgy kevéssé üt el alkalmazottaikétól, mint életmódjuk: nem szűkölködnek éppen, de évente legfeljebb egyszer mennek szabadságra (sőt, olykor ez is kimarad); aperitifre persze odakönyökölnek a bárpultra, mert az a társasági élet központja, de éttermi üzleti vacsorák helyett otthon kosztolnak (és az üzleti eddegélést amúgy is jól helyettesíti náluk egy-két célirányos telefon).

Másként élnek az állami és magáncégek középvezetői. Ebbe a magasabb életmódsávba persze az állami alkalmazottaknál gyorsabban lépnek be azok, akik a privát szférában kezdik karrierjüket. A 14-20 ezer frankos fizetéssel mindenesetre mindkét szféra bérből-fizetésből – és mind gyakrabban jutalékból – élői hasonlóan öltözködnek: Hugo Boss és Lanvin öltönybe, Gucci ingbe bújnak, s Dior nyakkendőt kötnek hozzá. Az utóbbi kiváltható lazán ingnyakba gyűrt, lehetőleg márkás selyemsállal, sőt, kihajtott ingnyakkal, ha alatta a férfibőr ápolt, vagyis kiviláglik, hogy az illető úr “beruház” a testápolásba. Utóbbit a testépítő, illetve kondicionáló vállalkozások egész sora segíti – ezen intézményekben a legtöbb bérletet a középmenedzserek vásárolják. Nemcsak a szépség végett, hanem mert a Gymnase-klub kicsit olyan, mint a harmincas években volt a gőzfürdő: a társasági élet és az üzleti kapcsolatápolás egyik nem lebecsülhető színhelye. Persze, emellett teniszezni, télen pedig (legalább kétszer) síelni sem árt: az utóbbit alacsonyabb szinten Andorrában, kicsit magasabban Szavojában szokás tenni.

Lakni egyelőre nemcsak rezervátum-szerű “úri negyedekben” szoktak a francia menedzserek: szívesen mennek – legalábbis Párizsban – olyan kerületekbe is, ahol van némi népességkeveredés, vagyis élet, amiből aztán egyszerűen egy lift vagy lépcső igénybevételével lehet kiemelkedni. Merthogy a francia menedzserek közül csak az újgazdagok hangsúlyozzák átlagon felüli társadalmi-anyagi helyzetüket; a megállapodottak megengedhetik maguknak, hogy normális, közönséges halandók legyenek. Sőt, ez a sikkes.

A menedzser nem annyira az első pillantásra szembeszökő dolgokban üt el a nép egyszerű fiától, mint inkább abban, hol taníttatja gyermekét, és hol tanult ő maga. Itt vannak az óriási, az áthághatatlan és az örök időkre szóló különbségek Franciaországban.

A menedzser elitközépiskolákba küldi gyermekét. Ebből a fővárosban fél tucat van, de igazán csak négyet jegyeznek. A külföldön – Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, esetleg Németországban – nyári nyelvtanfolyamokra járatott leszármazottak nem a tömegegyetemeket veszik célba, hanem az amerikai rendszerű, újmódi kereskedelmi akadémiákat, azaz a menedzserréteg ily módon itt is újratermeli önmagát. Francia sajátosság az egyetemekkel egyenrangú, sőt azokat sok tekintetben meghaladó “nagy iskolák” rendszere, amelyeket semmiképpen sem lehet összekeverni a közönséges főiskolákkal. E nagy iskolák a napóleoni elitképzés töretlen szellemű fellegvárai, és több mint két évszázados hagyományaikból mit sem engedve nevelik a mindenkori Franciaország mindenkori legfelsőbb döntéshozóit. E sajátos arisztokrácia főhercegei az Ecole Normale Administrative-on (ENA), az államigazgatás tömjénfüsttel körüllengett szentélyében nevelődnek. Minden évfolyamot külön névvel jelölnek, tagjaik pedig egymást holtomiglan-holtodiglan számon tartják, miniszteri előszobákban, sőt, nem ritkán a köztársasági elnöki hivatalban is. Aki ebbe a kasztba tartozik, bárhová vesse is az országot a történelem vihara, önmaga fölemelkedésre van ítélve; a politikai fordulatok legfeljebb annyiban befolyásolják a sorsát, hogy egy választási periódust ki kell várnia, míg újból államtitkár lesz a barátja, vagy ő maga. Az ENA és a többi nagy iskola régi hallgatói egyesületeket hoznak létre, saját hírlevélből tájékozódnak köreik belviszonyairól csakúgy, mint az állásajánlatokról, sőt a fogadásokról és ünnepségekről, ahová családjukat is feltétlenül elviszik. E körökben ugyan elenyészően kevés azoknak a száma, akik ismerik a “suba a subához, guba a gubához” magyar közmondást, ám – mindenféle kulturális különbségen könnyedén átlendülve – maradéktalanul megvalósítják annak szellemét.

A mellékletet Rédei Judit szerkesztette

Ajánlott videó

Olvasói sztorik