A mindent tudó, immár tömegesen elterjedt carving lécekkel alig okoz problémát a valamelyest gyakorlott sízőnek egy jól ápolt lejtő meghódítása. Ezért azután a megújulást vagy a pályán kívül, a szűz hóban keresik, vagy ha maradnak is a pályán, elhajítva a sílécet, gumicsónakban, bringával vagy a snowboard kötés nélküli, „mezítlábas”, esetleg annak vitorlával is ellátott változatával száguldanak le a lejtőn. Ha lehet, mindenféle vasszerkezetet, akár autóroncsot vagy kukásedényt raknak ki a hóba, hogy ne legyen olyan egyszerű a lejutás.
A lustábbak viszont snowmobile-ra, azaz motoros szánra pattannak, s ülve száguldanak, vagy inkább repülnek őrült sebességgel a buckás lejtőkön, így „fejlesztik” saját idegeiket, no meg a nézőkét. A közelmúltban a moszkvai Vörös téren 35 ezer néző tátotta a száját a forradalmi megemlékezésnek szánt hómotoros-bemutatón. A Kreml tövében kialakított, huplikkal tarkított terepen flikk-flakkoztak, trükköztek, emelkedtek 15 méter magasba, és repültek át 30 métert a versenyzők, akiknek teljesítményét a stílus, a trükkök nehézsége, az ugrások magassága alapján pontozta a zsűri. Ugyanez az őrület persze már dívik a lejtőkön is, ahol szédületes sebességgel robognak lefelé, és persze közben a buckák adta lendületet kihasználva mind magasabbra, mind távolabbra rugaszkodnak el a talajtól az önállósult szerkezetek.
A „pályaelhagyók” már komolyabb emberek, bizonyítani akarnak önmaguknak, a világnak, hogy képesek önerőből feljutni a magasba, hogy onnan lecsúszva a végtelen érintetlen hómezőre ők rajzolják fel az első „S” vonalat. Van, aki paplanernyőt szerel magára, mások denevérszárnyat, így azután, ha lábuk alól elfogy a hó, a sziklákon engedményt tesznek, és nem lécüket vagy boardjukat „élezik meg”, hanem átmenetileg ellavíroznak a levegőben. Az ilyen lehetőséget biztosító pályákra az igazi megszállottak gyalogosan másznak fel, előbb felfelé teszik próbára magukat. Vannak néhányan, akik Magyarországról indultak el meghódítani az alaszkai Mount McKinley 6200 méteres vagy a Kaukázusban az Elbrusz 5600 méteres magasságait – a 4800 méter magas Mont Blanc már nem is igazi próbatétel számukra -, hogy azután sítalpakon jussanak le onnan.
E terepeken semmiféle technika nem zavarja az ember és a hegy közötti vonzalmat, intimitást – próbálja megfogalmazni az érzést egy síoktató, aki maga is többször segített sportembereket ilyen élményhez. Nyaktörő, de valójában a látszatnál kevésbé veszélyes a „couloir” sízés. Ilyenkor szó nincs a tágas hómező adta eufórikus érzésről, hanem kemény koncentráció szükséges minden méter megtételéhez. A sziklagerincek között sokszor csak két sílécnyi széles a járható ösvény. Ám azok, akik próbálták, állítják, nem vakrepülés a lejövetel, hiszen felfelé gyalogosan kitapogatták a hegy minden szegletét.
Ha valakiben viszont nincs meg az a fizikai és mentális erő, hogy önerőből jusson fel a csúcsra, annak ott a helikopter. A helisízés egyre jobban terjed, több magyar utazási iroda ajánl ilyen lehetőséget. A kínálatban szerepel Alaszka, Új-Zéland és Svájc, de nemrég Nepál is feliratkozott a helikopterrel síelni indulók térképére, sőt a volt Szovjetunió több tagköztársaságában is adott a lehetőség a kalandsíelők számára. A legismertebb helyszín mégis Kanada, ahol az időjárás és a hó minősége egyaránt ideális a helisízésre. Itt és egy másik, honfitársaink körében még kevéssé ismert alaszkai terepen igazi „vadhó” várja a pályaelhagyókat. Akik már megtapasztalták, állítják, hogy szinte úszni lehet a hóban. De ez nem csak érzés, a jelenségnek fizikai magyarázata is van. E területeken ugyanis az európainál jóval hosszabb „szárú” hókristályok alakulnak ki, ennek következménye, hogy míg például a svájci hegyekben egy köbméter hó súlya 300 kiló, addig Új-Zélandon ugyanez 20 kiló alatt marad.
Kamikázék
Egyre jobban hódít a freestyle, és egyre divatosabb a kevesebb fizikai megterheléssel járó, valamilyen motoros vagy motor nélküli eszközzel való száguldás a havas pályákon. Sokszor minimális lehetősége sincs az embernek, hogy irányítsa az önként választott eszköz mozgását. A jelek szerint a veszélyekkel kevéssé törődnek azok, akik hóraftingolásra invitálják a kalandvágyókat. Hogy milyen is az élmény belülről, arról tapasztalat híján nem tudunk beszámolni. A látvány kívülről viszont hajmeresztő. Képzeljünk el egy fékezhetetlen gumitestet, benne nem túl csendes „sportemberekkel”, akiknek végül is semmi beleszólásuk nincs, hogy merre veszi útját a meredek havas lejtőn lélekvesztőjük. Az útjukat keresztező törpefenyőknek annyi, amerre elhaladnak, ott tarolnak, és csak remélhetik, hogy nem egy vaskos fa, hanem egy szelíd ellenlejtő fékezi meg ámokfutásukat. Ugyanez egyébként eljátszható egy jó nagy haszonjárműabroncs-belsővel is, tiszta vidámparki az élmény, és a tube-nak nevezett sportágban szintén esetleges a megállás. A hórafting a különösen felkapott sportok közé tartozik, és sokan a közkedvelt folyami raftingokon használt gumicsónakjaikat és evezőiket viszik ki a havas lejtőkre is. Egy közelmúltbeli baleset azonban önvizsgálatra késztetheti az ez iránt rajongókat. Heten siklottak le a havas-jeges hegyoldalban a horvátországi Begovo Razdolje síterepén egy gumicsónakkal, amely olyan mértékben felgyorsult és vált irányíthatatlanná, hogy átrepült a pálya alatti országút felett, és a parkoló autók közé zuhant.
