Vagy az ellenzéki vezér újabb, talán a korábbinál is radikálisabb fenyegetőzései az utólagos elszámoltatásról és felelősségre vonásról, vagy a pénzügyminiszter vagyonosodása körüli megválaszolatlan kérdések. Esetleg mindkettő.
Nem jól van ez így. Az adóhatóságot nem először lengi körül a gyanú, hogy politikai célokat szolgál, politikai indíttatásból semmisít meg, vagy éppen duplikál adatokat, s bár bizonyítani egyik esetet sem sikerült, a hivatallal szembeni bizalmatlanság erős. Könnyű elhitetni róla szélesebb körben, hogy felsőbb megrendelésre kezdeményez vagyonvizsgálatokat, így ez válik a közbeszéd témájává. Pedig érdemes lenne elgondolkodni azon is, lehet-e egyáltalán egy parlamenti politikus esetében köznapi értelemben vett vagyonvizsgálatról beszélni? Hiszen elméletben a honatya élete nyitott könyv. Adóvizsgálatnál helyzeti előnyben van az átlagpolgárral szemben, hiszen csak össze kell vetni legutóbbi, nyilvánosan is hozzáférhető vagyonbevallását az előző évivel, valamint az adott időszak ugyancsak transzparens bevételi forrásaival, s az eredmény magáért beszél.
A dolog persze nem így működik, a család és rokonság nevén kimenekített vagyonelemek éppoly álszentté teszik a politikai elit éves vagyonbevallását, mint amilyen álszent a pártfinanszírozási törvény is. Az pedig, hogy a hiteles és jól nyomon követhető politikusi vagyongyarapodásban ma Magyarországon talán kevesebben hisznek, mint az ellenőrizendő adózók számítógéppel generált, véletlenszerű kiválasztásában, legalább akkora gond, mint ha az APEH-et a politikai játszmában használják fel. Ha netán az adóhivatal kimutatna valamilyen tévedést vagy hibát Orbán adóbevallásában, azt mindenki az előzetes ideológiai meggyőződése szerint értelmezné üldözésnek vagy sumákolásnak. Fel sem merülne senkiben, hogy egy jogállamban a hivatal malmai a napi csatározásoktól függetlenül őrölnek, s a törvények előtt minden állampolgár egyenlő.
