Ahogy a Széna téren kissé idegesen várakoztam a találkozó előtt, hirtelen feltűnt, mennyi kerekesszékest látok a környéken. Aztán összeállt a kép: a helyszín Combinoval jól megközelíthető, akadálymentesek a járdaszegélyek, és a helyi bevásárlóközpont, valamint a Millenáris is viszonylag simán elérhető. Hogy ezt eddig miért nem vettem észre? Talán mert egyszerűen eszembe sem jutott egészségesként, hogy van más életmód is, mint az enyém. Nincs is ezzel baj. A düh és a bűntudat ott kezdődik, amikor az ember rájön: igen, van, akiknek lényegesen nehezebb, vagy épp lehetetlen bizonyos szolgáltatásokat elérnie, bár nagyon kevésen múlna, hogy ez ne így legyen. És akkor jön a düh, meg a tehetetlenséggel járó bűntudat, ami egészen addig tart, amíg meg nem érkezik egy mosolygós, határozott fiú.
Fotók: Pethes Gábor
Csaba végtelenül lazán és magától értetődően átveszi az irányítást, ahogy azt bármely érett férfi tenné. Javaslatot tesz a beszélgetés helyszínére, majd egész úton előzékenyen előre enged. Türelmesen kivárja az előtte megálló embereket, akiktől nem tud tovább haladni. Nem idegeskedik. Végül letelepszünk a Millenáris Park egyik csendesebb részén. A kerekesszék irányítópultjára egy ismeretlen rendeltetésű gomb mellé valaki egy nyulat ragasztott, hogy ki és miért, nem tudni, „így kaptam”, mondja Csaba.
Csaba teológus, ezt most elegánsan egy informatikus diplomával készül párosítani. Egyértelműen a családját „teszi felelőssé” az elért eredményekért: rengeteget köszönhet nekik. Az egyetlen, az elégedetlenséget már szinte súroló mondata is velük kapcsolatban hangzik el. Vagy inkább értük. Csaba nem érzi magát különösebben nehéz helyzetben, azonban úgy gondolja, egy fogyatékkel élő gyermek szülei számára az első pillanattól fogva nagyon fontos lenne a pszichológiai támogatás, ám sajnos erre nincs állami szintű koncepció.
De alapvetően nem kesereg azon, mi van és mi nincs. Azon sem kesereg, hogy nehezen mozgósítható a fogyatékkal élők társadalma. Márpedig egyelőre úgy néz ki, ha ők nem hallatják a szavukat és láttatják magukat, ahogy azt a Rehab Critical Mass rendezvénnyel épp tervezik, senki nem fog magától segíteni.
Ekkor persze már tódulnának a demagóg kérdések, hogy de hát mi mindenre van pénz, de egy újabb, könnyed nevetés és visszazökkenek abba a valóságba, ami talán az egyedül élhető. Türelem, elszántság, pontos célkitűzések mikro- és makroszinten. Mindez egy olyan intelligens személytől, aki 100%-ig pontosan ismeri a fogyatékkal élők mindennapjait, helyzetét.
Csaba és barátai, valamint az általuk „elvárt kritikus tömeg” nem valami ellen vonul utcára. Egyszerűen láttatni akarják magukat. Tudatni, hogy itt vannak, a társadalmunk részét képezik. Akik megfelelő állami segítséggel hasznosak és ténylegesen egyenlőek tudnak lenni. “Miért jobb bárkinek egy magatehetetlen ember, mint egy aktív, alkotó, önálló személy?” Már csak anyagilag sem éri meg magukra hagyni a fogyatékkal élőket és arra „nevelni” őket, hogy egy életen át tartó ellátást, gondozást kapnak. Ha odafent csupán állnak a kérdéshez, már akkor érthetetlenné válik az állami passzivitás.
Aminek nyomán ráadásul még egy problémával szembe kell néznünk: ez pedig a fogyatékkal élők sérülő önbecsülése, énképének torzulása. Talán ennek tudható be a korábban említett passzivitás, az érdekképviseletek hiánya, gyengesége. Csaba persze ennél a témánál is elnéző és optimista. Miért ne lenne az, épp egy jó hangulatú eseményt szervez, ami talán az a bizonyos első lépés. Az sem bántja, hogy bár Magyarország jó ideje kötelezettséget vállalt a közszolgáltatásokhoz történő egyenlő esélyű hozzáférésre, a határidőket a parlament eltörölte azzal, hogy majd később, egy fogyatékosügyi programban határozza meg őket. Jelenleg tehát semmi sem kötelezi a döntéshozókat, hogy hozzáférhetővé tegyék az intézményeket, amelyek több mint harmadába – főleg az iskolákba és az orvosi rendelőkbe (!) még mindig képtelenség bejutni kerekesszékkel.
Nem csak járdaszegélyekről és liftekről van szó. Ahogy nem csupán mozgássérültekről. Látás-, hallássérültekről, értelmileg akadályozottakról: sok-sok emberről, akiket pontosan ugyanazok a jogok illetnek meg, mint bármelyik magyar állampolgárt. És akiknek, hogy bizonyos, számunkra teljesen evidens jogokat gyakorolhassanak, például, hogy kijussanak az otthonuk épületéből, el tudják olvasni a gázszámlát, sőt: hogy akkor is értsenek egy mozifilmet, vagy egy iskolai előadást, ha nem hallják, látják azt. De nem a pénzhiány, vagy a tehetetlenség miatt toporgunk egy helyben. Egyszerűen azért nem történik semmi, mert nem fontos a téma.
Csaba sosem járt a Critical Mass rendezvényen, dee pontosan tudja, milyen eredményeket értek el a szervezők és a bringás társadalom csupán azzal, hogy megmutatták, igenis tényezők. A Rehab Critical Mass célja tehát a láthatóság, magának a fogyatékkal élők társadalmának a mozgósítása, előcsalogatása, a döntéshozók megpiszkálása és persze az érzékenyítés. Ahogy pár óra alatt engem, úgy nevelik majd talán lépésről-lépésre Csabáék a társadalmat is. Nincs másra szükség, csak személyes élményre, találkozásra, amely után már esélyünk sincs a valóságtól elrugaszkodott véleményt formálni a fogyatékkal élőkről és akár meg is hozhatjuk a magunk döntéseit velük kapcsolatban. A politikusok meg a magukét.
