Magánvalóság

Drága bőrből készült, széles aranyszegéllyel ellátott, barna írószövetségi tagsági igazolvány jogosította fel a kivételezetteket Bulgakov A Mester és Margaritájában arra, hogy rákfarkakkal meg friss kaviárral körülrakott kecsegeszeletet, esetleg szarvasgombás rigópecsenyét falatozzanak a Gribojedovban, az egyik legnagyobb moszkvai irodalmi társaság, a TÖMEGÍR székházának éttermében. Az uram-bátyuskámos idők nyomott áron kínált luxusának ára persze az alkotói szabadság felfüggesztése volt.

FELEMÁS SIKER. Az alkotói szabadság ma teljes, de hol a kaviár? Az állam fokozatosan feladja hídfőállásait a szellemi élet különböző területein, kivonul a finanszírozásból, és próbálja – immáron csak a játékszabályok megállapítójaként – átadni a terepet a magántőkének. Felemás eredménnyel, hiszen a privátszféra még az olyan, a profitnak legalább a reményét magában hordozó területeket sem képes önállóan fenntartani, amilyen például a filmgyártás.

“A tisztán magánfinanszírozásban nem hiszek. A pénz hozza a még több pénzt. Ha van alaptőke, szívesebben ad más is” – érzékeltette a lényeget a lapunknak korábban nyilatkozó Koltai Lajos Oscar-díjas operatőr. Legutóbbi filmje, a Sorstalanság forgatásába például a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) 1,07 milliárddal, az MTV 300 millió forinttal „szállt be”, ám a mindenestül 2,5 milliárdos költségvetésű film elkészítése így sem ment simán. Annak dacára, hogy a filmszakma valójában kivételezett szerepet élvez a művészeti ágak finanszírozásában, a szakemberek mégis rendszeresen kongatják a vészharangot. Nem is alaptalanul: erre az évre például 6 milliárd forintot ígért a szaktárca az MMKA-nak, ám a büdzsében már megszokott év végi „sakkozás” csaknem a felére apasztotta az összeget. (A lefelé tendáló állami támogatás hatásosságát tovább tompítja, hogy a hangzatos audiovizuális archívum kialakítására betervezett 4,8 milliárd forintnak jövőre csak a töredéke tart a megjelölt desztináció irányába. Lapunknak név nélkül nyilatkozó szakértők szerint ezen összeg kilenctizede ugyanis nem más, mint az MTV Rt. bújtatott költségvetési támogatása.)

Pedig a kultúra területén a változó állami szerepvállalás prototípusának is nevezhetnénk a 2003 végén elfogadott filmtörvényt, amely – tetemes adókedvezményeket nyújtva – beengedte a szektorba a magántőkét (Figyelő, 2005/6. szám). Az pedig lát fantáziát a filmben, legalábbis erre utalnak a látványos tervek, a stúdióépítési kedv. Ám a szakemberek szerint az állami támogatás súlya hosszú távon ezzel együtt sem igazán csökkenhet a teljes forgatási költségvetés 75 százaléka alá. Igaz, a tisztázott jogi keretek és a kedvezmények megkönnyítik majd a forgatási költségek összekalapozását.

Miközben azonban a filmszakma sem elégedett az állami szerepvállalással, összevetve a törvény elfogadásakor beígért finanszírozási támogatást a tényleges forrásokkal, a többi kulturális terület képviselői körében még nagyobb a bizonytalanság az állam rövid és hosszabb távú elképzeléseit illetően. Jellemző, hogy az országgyűlés kulturális bizottsága előtt december elején fellépő Bozóki András kultuszminiszter már azt is komoly fegyvertényként értékelte, hogy a 2006-os kulturális költségvetést sikerült a 2005-ös szint közelében tartani. „Nem volt egyszerű” – fogalmazott a tárca vezetője, aki ismételten állást foglalt annak fontossága mellett, hogy a kultúra finanszírozásából a jelenleginél nagyobb mértékben vegye ki a részét a magántőke.

Ennek mikéntjére egyelőre nem derült fény, így érthető a jogos vagy annak vélt anyagi sérelmeket soroló kulturális szervezetek szkepszise az új, egyelőre embrionális állapotában ismert modellt illetően. A tamáskodók komoly támogatóra leltek az ellenzékben, amely 2005-öt előszeretettel emlegeti a kulturális beruházások mélypontjaként. A már említett bizottsági meghallgatáson Bozóki hiába próbált a filmstúdió-privatizációkkal, az áfa-visszaigénylés újbóli bevezetésének forrásbővítő hatásával érvelni, az ellenzék a finanszírozás ellehetetlenítéséről, a költségvetési források drasztikus csökkentéséről beszélt.

KÖZVETETT SZUBVENCIÓK. Ennek ellenére valószínűnek tűnik, hogy – a következő kormány összetételétől függetlenül – a kulturális területeken a jövőben hangsúlyosabbak lehetnek a közvetett szubvenciók, amilyenek például a filmtörvénybe foglalt támogatási és beruházási kedvezmények. Ám figyelembe kell venni azt is, hogy a közvetlen támogatások gyors befagyasztása önmagában nem hozza meg a magántőke befektetési kedvét.

„Nem a kiszorító hatás felszámolásáról van szó, nem elég átadni a helyet” – magyarázza egy filmes szakember, aki szerint a filmtörvény jó, de egyelőre meglehetősen magányos példája annak, hogyan lehetne piackonformabbá tenni a kultúrát. (További példa lehet a képzőművészeti alkotások beszerzése után érvényesíthető társaságiadó-kedvezmény, amely 2006 elejétől kiegészül a kortárs képző- és iparművészeti alkotások forgalmának növelésére kisakkozott adóelőnnyel.

Utóbbi értelmében a művészi kortárs műalkotások beszerzési értékét a vállalkozások öt év alatt levonhatják az adóalapjukból.) Az egyéb kezdeményezések még váratnak magukra, pedig a nemzetközi gyakorlatban számos példa akad a magántőke bevonásának bátorítására. Olyan modellt azonban nem ismer a külföldi példatár sem, ahol az állam pénzügyi értelemben teljesen a sorsára hagyta volna a szellemet.