Patinás masinák

Új autója vagy motorja van, amin ha akar, akkor sem tud semmit bütykölni? Ideje vásárolnia – majdnem egy új áráért – egy rozsdás öreg, divatjamúlt, legalább fél évszázados darabot, amihez nem lehet alkatrészt sem vásárolni, pedig kellene, de zajos, büdös és sokat fogyaszt. Ez a veteránjármű-gyűjtővé válás ideológiája.

Persze az ízlésen, hogy kinek melyik benzinbűzös vénség tetszik, nem szabad vitatkozni. Az őszi, VIII. Oldtimer-aukció egyik, pártában maradt svéd szépsége egy Volvo sportkupé volt. A P 1800 típusnevű kocsi az 1960-as évek svéd iparának a gyöngyszeme, de népszerűségét az Angyalnak köszönhette. A Roger Moore által megszemélyesített igazságosztó – Simon Templar – ugyanis P 1800-assal száguldozott. A dupla sportlégszű­rő­jével is mindössze 60 kilowattos masina mindazonáltal mégsem az óránkénti 180 kilométerre taksált végsebességével, hanem szépségével vívta ki a veterángyűjtők rokonszenvét. Népszerűsége ellenére viszonylag olcsó, és – a svéd acél múlhatatlan érdemeinek hála – volvósan tartós típus. Az aukción meghirdetett, bár kalapács alá végül nem került 1964-es gyártású modell egyébként történetesen eredeti, svéd forgalmi engedéllyel rendelkezik. Mellette szól, hogy jövőre megszűnik a veteránokra a regisztrációs adó, így olcsóbb lesz a honosítás.

Mélyebb történelmi gyökerei vannak itthon a szovjet Moszkvics 403-nak, amelyen még felfedezhetőek az ősi német eredet jelei. A Moszkvics a világháborús Opel Kadett reinkarnációjaként született, amelyet – licencdíj nélkül – a német minta alapján kezdtek gyártani. A Moszkvics 403 E még a régi karosszériába rejtett, de már az új 408-ban általánossá vált 1360 köbcentiméteres, 45 lóerős motorral képezett átmenetet a két típus között. Látványos különbség például a 407-esnél gazdagabb, krómozott hűtőrács, díszléc, esetünkben frivol piros „design-csík”. Már-már nemzeti szimbólummá is magasztosultak a magyar motorkerékpár-márkák. Az ötvenes évek sűrűjében pedig igazi státusszimbólumnak számított például egy különleges, díszített, „luxus” kivitelű, „ezüsttankos” Csepel 250-es (faramuci hátsó kerékrugózásáról „bakteleszkóposnak” is nevezik). A benzincsikót hajtó, a márka világra szóló jó hírét megalapozó léghűtéses, egyhengeres, csaknem 250 köbcentiméteres, kétütemű, alig 14 lóerős motor(blokk) több mint harminc évig erősítette a Csepel, majd Pannónia „csapatát”. Bár ezt, az 1953-ban készült szépséges, gondosan restaurált motorkerékpárt ugyan a veteránárverésen nem „ütötték le”, a fáma szerint utána gazdára talált.