Eötvös úr cirkuszának örökérvényű bohóctréfája. Eminem Encore (Ráadás) című proklamációja a két évvel ezelőtti, szinte minden mozzanatában hibátlan The Eminem Show folytatása. Ugyanaz a színházi kulissza jelenik meg a borítón, a szőke szónok egy függöny előtt áll közönsége előtt, de ezúttal pisztolyt rejt a háta mögött. Nem lehetnek kétségeink: használni fogja. Ezt a „poént” Sid Vicious már elsütötte a Nagy rock and roll svindli című film betétdalában, a My Wayben. Világos, ha a popban teljes életműveket lopnak el, akkor miért ne csennének el gesztusokat is.
A belső borítón a szőke fiatalember szájába veszi fegyvere csövét, nyilván eljátszott a gondolattal, hogy az Encore felér egy öngyilkossággal. Mert mi volt korábban Eminem titka? Egyebek mellett az, hogy az atmoszférikus zongorafutamokat kiválóan ütköztette a vásári kikiáltók vurstlis zenéjével, a gyerekdalok naivitásával és az igazságosztó lendületével. Viszont az Encore-nak a maga végtelennek tűnő rap-monológjaival kevesebb magaslati pontja van, mint a legutóbbi lemeznek. A The Eminem Show-n a dalok felvezetései és a refrének könnyen visszahívható, slágeres motívumokkal operáltak, az Encore ehhez képest kevésbé attraktív megnyilvánulás, a korábbi teljesítményekhez képest semmilyen irányban nem mozdult el. Rutinmunka, melyet számos vonatkozásban Eminem házi zenekarának, a D12-nek idei lemeze is leköröz. Detroit kisbírójától, a pop nagy vásári kikiáltójától, és a ma élő egyik legnagyobb egyéniségétől minimum a műfajt és magát a popkultúra egészét megújító manifesztációt vártunk, egy olyan fegyvert, amely mindenkit megadásra késztet.
Eminem: Encore Aftermath/Universal • 77 perc, 20 szám. Poptőzsdei árfolyam: ***
