A legtöbb, mi adható

Centrál Kávéház, Budapest

Az elragadtatás persze indokolt. Az ötven év után újra megnyílt Centrál Somody Imre fő műve. Kevés nemesebb dolog van, mint a köz szolgálata, és egy tradicionális kávéház feltámasztása mindenképpen az. A jómódú vállalkozóknak mondjuk el az image-építést is szóba hozva, hogy legalább olyan tetszetős dolog feléleszteni egy kávécsarnokot, mint amilyen mondjuk vásárolni egy borvidéket. Íme, itt a Centrál, amely ismét kulturális identitásunk része lett, és legalább annyira jobboldali sasfészek, mint liberális meeting point – remekül felmutatva a régi Centrál-hagyományt, miszerint mindenki jól megfér egymás mellett.

Kávézónkat már fénykorában is többször átalakították, nem voltak tehát könnyű helyzetben a rekonstrukciót végző szakemberek. A megszüntetve megőrizni elv alapján megpróbálták közös nevezőre hozni a korszakokat, méghozzá úgy, hogy a végeredmény reflektáljon az ezredfordulóra is. Korrekt. Nem lehet ugyanis számon kérni Scholz Róbert mester festő és aranyozó munkáit, se az 1913-as átalakítás szeceszsziós eszményeit. Mégis, az ember azonnal szellemidézésbe kezd, amikor belép az először 1887-ben megnyitott palotába. Szélroham-szerű sóhaj, aztán névsorolvasás…Ignotus, Krúdy, Ady, Kosztolányi, Ottlik… Majd eszünkbe jut, hogy még alig néhány éve itt egy Wizzard nevű szimulációs játékterem működött. Ez kávéházi sírgyalázás volt; tegyük hozzá, hogy a Star Wars videó premierje előtt a hírlapírók az épület pincéjében lézerpisztolyos csatát vívhattak – ami szintén felért egy istenkáromlással.

Rengeteg mindent lehetne írni erről az impozánsan felújított kávéházról, de legyen elég most annyi, hogy a kiszolgálás ma is olyan figyelmes, mint Guszti főpincér idején, a kivitelezés pedig: nos, az arculati elemek, a kanalaktól az előcsarnokban álló állatszobrokig bezárólag egy nagy ívű terv részei. A kávéházban minden rendben van, természetesen a narancsos kacsacomb almás pezsgős káposztával nevezetű remeklés is, melyet ott jártunkkor megízleltünk. A Centrálba jönni esemény. Az ember úgy távozik innen, mintha történt volna valami, ringatva magában az élményt, hogy ott járt, ahol számosan, szorult helyzetükben remekírásra adták a fejüket.