Mintha egy őrült filmrendező szeszélye kergetné a világot abszurd helyzetekbe. A múlt héten azt hittük, hogy “csak” az iraki háború örvénye sodor bennünket veszélyes szakadékok felé. Irak most is a világot megosztó elsőrendű válság. Sőt, a lapzárta óráiban úgy tűnt: a Bush adminisztráció elszánta magát arra, hogy napokon belül egy törvénytelen diktatúra ellen az ENSZ jóváhagyása nélkül – tehát törvénytelenül – megindítja a háborút. És ebben a feszült pillanatban Belgrádban meggyilkolták Zoran Djindjics szerb miniszterelnököt. A Balkán újra figyelmeztet: senki ne ringassa magát abban az illúzióba, hogy fegyveres intervencióval meg lehet oldani évszázadok megkövesedett örökségének súlya alatt görnyedő társadalmak problémáit. 
KÖZÖS GYÁSZ. Most nem Djindjics múltjáról és politikai fordulatairól kell beszélni. Elég annyi, hogy az Irak ügyében annyira megosztott Amerika és Európa egyaránt úgy gyászolja, mint a Balkán demokratizálásának immár halott reménységét. Ez ma igaz is. Ám ez nem változtat azon, hogy az áldozat egyben sajátosan balkáni politikus is volt, akinek a környezetéhez hasonulva kellett manővereznie. (Nem véletlen, hogy az a környezet gyilkolta meg, amelyhez illeszkedett, és amelyet meg akart változtatni.)
Ennél sokkal fontosabb a belgrádi gyilkosság másik üzenete: a Balkán továbbra is robbanékony veszélyzóna. Sőt, sajátos párhuzam fűzi Irakhoz. Ezért – persze attól függően, hogy mi történik ebben a két nyitott válsággócban – megváltozhatnak azok a mai ellentétpárok, amelyeket eddig egyértelműen az Irak körüli pozícióharc határozott meg.
Tetszik, vagy sem, az “elfelejtett” Balkán-krízis fellángolásának már a puszta lehetősége is gyengíti a Bush kormány elszánt háborús politikájával szembenálló Berlin-Párizs-Moszkva front sikerének esélyeit.
A jugoszláv állam szétbomlásáért a mai Európai Unió (és ráadásul különösen Németország) sokkal súlyosabb felelősséget visel, mint Amerika. A széthullást elsősorban, mint mindig, belső okok indították el. Az unió azonban nem ismerte fel, hogy a széthullás anarchikus és véres, polgárháborús jellege hosszú évekre destabilizálhatja az egész Balkánt. Így hát semmit nem tett a folyamat ellenőrzése, vagy lassítása érdekében. 1991 decemberében német sürgetésre elismerte Horvátország és Szlovénia függetlenségét. Ezzel elindította azt a lavinát, amely Boszniában, majd Koszovóban, Jugoszlávia etnikai feszültséggócaiban szörnyű vérfürdőhöz vezetett. A németek akkori nyomása azzal magyarázható, hogy a Balkánt történelmileg a maguk befolyási övezetének tekintették. Ebben az ügyben a franciák vetélytársaik voltak és maradtak. Ha a belgrádi gyilkosság nyomán bármilyen, előre nem látható krízis lobban fel, meggyengülhet az Irak ügyében oly hatékony német-francia együttműködés.
KÉT ROSSZ KÖZT. Az oroszok helyzete még kényesebb. Az amerikai politika a határozottan liberális Clinton második elnökségi periódusában eljutott az úgynevezett “humanitárius intervenció” doktrínájához. Ez voltaképpen a megelőző háború Bush nevéhez fűződő doktrínájának előképe volt, noha a két elnök szemléletét egy világ választotta el egymástól. Abban a szakaszban Oroszország, történelmi hagyományainak megfelelően, úgy lépett fel, mint a szlávok (a gyakorlatban Szerbia) patrónusa. Ebben a szerepben Jelcin Oroszországa automatikusan az amerikai “humanitárius intervenció” ellenfelének számított. Putyin is szembefordult Amerikával Irak, tehát a megelőző háború doktrínája ügyében. Ám a balkáni krízis kiéleződése esetén már nem engedheti meg magának, hogy egyszerre konfrontálódjék az Európai Unió német-francia vonalával, meg az Egyesült Államokkal. Hiszen integrációs törekvései Európához kötik, globális érdekei viszont Washingtonhoz. Így az orosz diplomácia a belgrádi gyilkosság után csak két rossz közt választhat.
Mindebből sejthető, hogy valamennyi érdekelt hatalom arra fog törekedni, hogy a belgrádi gyilkosságot “szerb belügynek” tekintse. Hogy ez sikerülhet-e, az a homályos közeljövő eseményeitől függ. Az események pedig ugyanolyan makacs dolgok, mint a tények.
