Filmszemle: győztest hirdetünk

A negyvenedik filmszemle zsűrijének keddi eredményhirdetése előtt mustramunkásaink – azaz: mi – már összegezték az idei tapasztalataikat. Meg kell mondjuk, az a benyomásunk, hogy a jubileumi seregszemle nagyjátékfilmes felhozatala gyengébbre sikeredett, mint a tavalyi. Még élénken emlékszünk, hogy 2008-ban nézhető filmeket láttunk, vagyishogy kettő kivételével – amikről egyik kollégánk tántorgott ki, mert nem bírta az eredetieskedő (ál-) művészkedést, illetve az erőltetett mosolyú vasutasvígjátékot – mindegyik alkotásban találtunk szerethetőt, de nézhetőt mindenképpen. Idén bár láttunk jó filmeket, de nem volt egy sem olyan, amitől “hátast dobtunk volna”. Tavaly is, tavalyelőtt is volt ilyen. Csak emlékeztetésképp: 2008-ban például a szemlén mutatták be a Deltát és a Nyomozót is.

A forgatókönyv az alfa

Idén a tizennyolc versenyfilm harmada (tessék kiszámolni) számunkra nézhetetlennek bizonyult. Azért, mert a tartalomnélküliség (a forgatókönyv hiánya) funkciótlan képi világgal társult. Ezúton szeretnénk felhívni az érintett filmesek figyelmét arra, hogy például a kézi kamera rángatása nem a filmezés csimborasszója, akkor kell alkalmazni, ha célja és értelme van. Mert amúgy vagy unalmas, vagy érdektelen módon mesél a választott témájáról.

Kaméleon (filmelőzetes itt)

Nemcsak mi szajkózzuk, hanem – szerencsére – egyre több filmszakember is azt mondja, a film alfája a forgatókönyv. Ha nincs, nincs film. Születnek nagyszerű scriptek, és erre nemcsak Divinyi Réka professzionális munkássága (idén: Valami Amerika 2., Kaméleon) a bizonyíték, hanem az első filmes Szajki Péter Intim fejlövés című munkája, amit jól megírt, életszerű, egyszerre humoros és sírnivaló párbeszédei tesznek élvezetessé (meg a színészi játék: éppen azért nyújtanak jó teljesítményt, mert jók a szövegeik).

Intim fejlövés

Érzésünk szerint a „gyermektrilógiája” záró darabjával sokkoló Sopsits Árpád (A hetedik kör) valószínűleg nem megy üres kézzel haza, mint ahogy jól eső meglepetésörömöt okozott Pater Sparrow (Verebes Zoltán) is (1). Szabó Simon a Papírrepülők című első nagyjátékfilmjével viszont jóval többet vállalt, mint amennyit mondani tudott (jobb forgatókönyv kellett volna, ugyebár…). Még az általuk megjelentetett rétegkultúra (MC-k, tilos rádiósok, street boyok) tagjaitól is visszahallottuk, hogy gáz a film.

Ki kapjon pénzt filmre?

Mondanánk, hogy fiatal rendezőink mintha elveszítették volna mókázóbb kedvüket, hiszen Pálfi György és Vranik Roland is komolyabb filmmel jelentkezett, mint tavaly (Nem vagyok a barátod, illetve Adás), de ez nem egészen igaz, hiszen Pálfi egy kacagtató Született lúzer tévésorozat-epizóddal is (Ász póker) szerepelt a szemlén, és amúgy meg egyáltalán nem vagyunk bajban a filmvígjátékokkal, a Valami Amerika 2. jobban nevettet, mint az első rész, a Mázli társadalomszatírája dicséretes, és Vranik antiutópiája sötét egére igenis könnyedebb felhőket rajzol a nagyon fekete humorával. (Tesszük hozzá: örülnénk, ha a film látványvilágáért felelős illetékes, Valcz Gábor művészeti rendező díjat kapna.)

Nem vagyok a barátod (filmelőzetes itt)

S ha már említettük a televíziós produkciókat: számuk a szemlén növekszik, és idén először külön kategóriában mérik meg őket. Tegyük hozzá: van miért. Hazai filmeseink (is) kezdik belátni, nem szabad a tévénézőket lekezelni – tehát szánni kell pénzt a kivitelezésre, gondoljanak csak arra, hogy a német Cobra 11 széria egy-egy akciójelenetének költsége érzésünk szerint egy-egy teljes magyar film költségeire elegendő –, igényes produkciókkal kell traktálni őket.

Túl sok a film

A szánalmasan alábucskázó Bujtor István-krimik helyett például tartalmában és kivitelében olyan jó sorozatokra van szükség, mint a Tűzvonalban – ahol értelmesen és funkciójának megfelelően alkalmazzák a kézi kamerázást –, vagy olyan filmekre, mint Török Ferenc Koccanása. Minél többre. Azaz: minél több pénzzel szálljanak be a csatornák a filmfinanszírozásba.

Bár másfelől meg azt látjuk, hogy túl sok film készül ma Magyarországon, és a kevesebb ebben az esetben is több volna. Meggyőződésünk, hogy elég lenne évente tucatnyi film készítése – rendesebb, komolyabb támogatási rendszerrel. Igaz, akkor meg kevesebben kaphatnának lehetőséget – mind a pályakezdőket, mind a gyakorlókat tekintve, és nehéz volna eldönteni, hogy – mondjuk – a következő évben Szajki Péter ne készítsen filmet vagy Bereményi Géza.

1 (filmelőzetes itt)

Szóval kell a pénz, és egyaránt problémás annak a megléte vagy hiánya, de minket az idei filmszemle is arról biztosított, a jó éca (ötlet), a rendesen megírt könyv a minden. A játékfilmekben egészen biztosan. A kivételt talán egyedül Pálfi filmje jelenti, amely improvizációra épül. Az ő esetében pedig talán a kreatív személyiség lehetne a zálog, de ez is rengeteg csapdahelyzetet jelenthet. Nincs tehát megoldásunk a helyes filmtámogatási rendszerre.

Mindenesetre mi elkészítettük/megtippeltük, hogy szerintünk kiknek kellene kapniuk a legfőbb nagyjátékfilmes elismeréseket.