Tessék megkapaszkodni: félúton megdicsérjük a minapi macsóskodása miatt sokat ekézett Illés Zoltán zöldállamtitkárt. Dolgozatunk témája amúgy az országgyűlési képviselők alkoholfogyasztása, pontosabban a Parlament épületén belüli piabevitel, egészen pontosan: a t. Házon belüli legális fogyasztás. Innen jutunk el a zöldállamtitkárig.
Vedelnek?
Egy augusztusi bulvárhír nyomán („továbbra is zavartalanul ihatnak a képviselők az országházban”) azzal a prekoncepcióval fogtunk a feladathoz, hogy „tutira vedelnek ezek, mint az állatok”. De végül arra jutottunk, hogy – bár olyik honatya a maga élőhelyén hajlamos megcélozni az eszméletvesztéssel járó delirium tremens állapotát, lásd a fideszes Balogh József esetét a vak komondorral -, alapvetően józanság uralkodik az Országházban. Már ami a maligánfokot illeti.
Fotók: Kummer János
Az utolsó parlamenti alkoholbumm a törvényhozást legendás jelenlétükkel 1990 és 2002 között kitüntető kisgazdákhoz köthető. Az említett urak közül sokan és büszkén érkeztek kluttyogó butykosokkal, drótfonatú ballonokkal, decens laposokkal, kolbásztól és szatmáritól illatozó diplomatatáskával a Házba. Három ciklus kellett ahhoz, hogy az operettkedvelők nagy bánatára elvérezzenek a torgyánisták, írmagnak maradtak csak páran a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt reprezentánsaiból a Jobbikban meg a Fidesz képviselőcsoportjában, köztük az emlegetett Balogh).
Legálszittyó
A duhaj kisgazdák távozása után jó pár évig a „félemeleti kávézó” adott frakciófüggetlen otthont a legális szittyónak, távol a fönti nyüzsgéstől és a sajtóérdeklődéstől, de a legutóbbi választás után kevéssel bezárt ez az egység.
Maradt a kupolából nyíló étterem és mellette az állóbüfé, valamint az ülésterem túlsarkánál a kispultos. Akár ebbő is kisülhetne valami jó, de a gyors sikert kedvelőket ki kell ábrándítsuk: egyik helyen se mérnek rövidet. Se pálinka, se Unicum, no viszki, vodka nyet. Üveges sör van, valamint bor. Nullaharminchármas Dreher 330 forintért, kis Heineken 340-ért, félliteres Gösser 350-ért. A Neszmélyi fehér Cuvée, a Dörgicsei rosé, az Egri rosé és a Villányi Mediterrán decije egységesen 340-ért kapható. Slussz. Egyéb nyelhető ajzószernek találni energiaitalokat: Burn 450, Bomba 490, Red Bull 550.
Egyik se fogy igazán. Úgy saccoljuk, egy szomjas hétfői ülésnapon se megy el több három üveg bornál, öt-hat sörnél. Siralmas.
Ha már bacchanáliáról nem számolhatunk be, nézzünk néhány vérszegény kuriózumot.
Borosba sör
Először is jegyezzük fel, hogy a remek pincészetéről ismert Tiffán Zsolt képviselőt (Fidesz) többször is söröspohárral a kezében láttuk – csoda, hogy értékválságban a nemzet? A szocik közül a dinamikus Tóbiás Józsefet kell említenünk, ő energiaitalban utazik, abból is kizárólag a szárnyakat adó fajtát fogyasztja. A jobbikosok közül a kétgyermekes Dúró Dórát emeljük ki, de vele kapcsolatban sem tudunk zugvermutozásról beszámolni, sőt: a képviselő asszony, ha jól láttuk, homoktövises töklével roborált a minap, és rendre utasította a termékhez heinekenes poharat szervírozó felszolgálót, mondván, ő annyira anti, hogy nem iszik olyan edényzetből, amit korábban szesz érintett. Persze, meglehet, a veres csillagos logó zavarta a szemét a radjobb magyar ifiasszonyának.
Na, most jön Illés Zoltán dicsérete. Az államtitkár minden hétfőn az üléstermi folyosón tart látványos, menedzseres eligazítást öt-hat fős stábjának. Amikor fárad a team, a büféhez vonulnak, s mindenki mindenre a főnök vendége: szendvics, süti, üdítő, kávé. Akár naponta kétszer is.
Respekt önnek, doktor Illés!
Még akkor is, ha a munkatársak egyike sem kért se sört, se bort. Pedig, ha olvasták volna a pompás Hunyady Sándornak a múlt század harmincas éveiben a Magyarországban írt parlamenti tudósításait, alighanem szégyenkezés nélkül fordulnak a rekeszek felé.
Kulturális hiátust foltozva hadd köszönünk el három kedves idézettel.
1935. október 19. szombat
Kedves volt, ahogy három fiatal “szélsőjobb” honatya beszélt a maga otthonfőtt szilvóriumáról.
Vitatkoztak: “az enyém olyan, hogy nincs az a százéves francia konyak, amelyik simább lehetne!” – “az enyim barátom, mint a friss szilva, felhajtasz belőle egy kis kupicával, olyan szájízt kapsz utána, mintha gyümölcsöt ettél volna!” – “ez mind semmi, az én slivovicám olyan, hogy föltámasztja a halottakat, egy félliter belőle tízesztendei élet!…”
Hát ez rendben van (…) szinte látjuk a palackot, amelyből a dugón keresztül kiárad a szilva illatos lelke.
1935. november 17. vasárnap
“Az urak már az Isten tudja hányadik napja beszélnek a borról. Inkább ne beszélnének róla annyit, hanem innának néha egy fröccsöt.” Valami ilyenféle panasz érzik a büfé hangulatán, amelyet pedig nagyon kicsinosítottak a nyári szünet alatt. Hanem hiába csinos, nem megy, mintha gyomorszűkülete lenne a t. Háznak.
Mondja az egyik pincér:
– Kérem, ételbe leginkább kávéznak az urak, italba azt mondják: adjon Józsi egy pohár jó hideg vizet.
Hát ilyen módon talán mégis azoknak a t. honatyáknak lesz igazuk, akik azt vitatták odabent, hogy jobb lenne a bor helyett inkább csemegeszőlőt forszírozni a termelőknek. Vagy talán még jobb volna libamájat tenyészteni a tőkéken. Most a libamáj még az olyan búbánatos helyen is fogy, mint a parlamenti étterem. Éppen az imént fogyasztott el egy libamájas szendvicset a szélsőjobb egyik derék fiatal bajnoka, mintegy vallomást téve e cselekedetével, hogy a gasztronómia terére nem kívánja átvinni világszemléleti alapelveit.
1935. május 11. szombat
Bemegyünk uzsonnázni az étterembe, még pedig hideg libamájat és hónapos retket. Mert nagyon elcsábítja az embert a kávétól az ilyen nyílt büfé, ahol a bihari ponttól a zserbóig százféle dolog van kirakva az asztalra. (…) Amíg a retket hámozzuk, megkérdezzük a pincért:
– Van-e valaki a régi kuncsaftok közül, akit sajnálnak, hogy kibukott?
Hát persze, hogy van. (…) Hogyne sajnálnák Dési méltóságos urat, egypengős borravalóival. És persze, hogy fáj a szívük Fráter kegyelmes úr után, aki egy nyolcórás ülésnapon, ha egy kicsit meleg volt, megivott tizenhat piros fröccsöt.
