Dél-Ázsia nulkeáris arzenálja csaknem négy éve okoz újra fejfájást a világ vezető államainak: 1998 májusában India öt, felszín alatti nukleáris tesztet hajtott végre az északnyugati sivatagi régióban, Radzsasztanban, amire válaszul három héttel későb, Pakisztán hat atombomba-kísérletet végzett. A “szemet szemért” stratégia emlékeztet az USA és a Szovjetunió által évtizedekig játszott nagy játszmára, ám míg a két szuperhatalmat egy óceán választotta el egymástól, India és Pakisztán szomszédosak.
1999 májusában összecsapás történt a Pakisztáni határ mellett elterülő Kashmirban. A két hónapos zavargások során 1300 indiai és 1750 pakisztáni vesztette életét, és 1971 óta először mindkét állam bevetette légierejét is. A politikusok száját számtalan, atomfegyverek bevetésével fenyegető kijelentés is elhagyta.
(A legfrissebb eseményekről olvassa el összeállításunkat >>)
Az atombomba szeretete – egy rajongás gyökerei
Pakisztán és India 1947-ben vált függetlenné, amikor is az egykori brit koronagyarmat Indiát egy muszlim és egy hindu többségű államra vágták. (A két ország azóta háromszor állt hadban egymással a vitatott hovatartozású Kasmír miatt.)
Mindkét állam szinte a függetlenség elnyerésének első pillanatában hozzálátott a nukleáris fejlesztésekhez. Bőkezű technológiai segítséget kaptak az atombombával már rendelkező, fejlett nyugati államoktól.
Mikor 1948-ban megalakult az Indiai Atomenergia Bizottság, Nehru, az ország első miniszterelnöke elmondta, nagy vágya, hogy országa atomenergiát állítson elő a közeljövőben, ám kizárólag békés célokra. A politikusok számára a program egyrészt az ország erejének demonstrálását jelentette nemzetközi színtéren, másrészt pedig a technológiai modernizációt szimbolizálta.
Az ezt követő két évtizedben India atomreaktorokat tervezett és épített, urániumot bányászott, fűtőanyagot gyártott, és plutóniumot vont ki. Bár az elektromos áramtermelés szempontjából a fejlesztéseket gyakran gazdaságilag nem eléggé hatékonynak minősítették, ám ez tulajdonképpen nem számított. A politikai retorika Indiát önfenntartó, önellátó államnak igyekezett beállítani, és ezt a kísérlet maximálisan alátámasztotta. Gazdasági segítség pedig érkezett bőven Kanadától, illetve az USA-tól.
A kínai veszély
A jobb oldali politikai erők először 1962-ben tűzték zászlójukra a a nukleáris arzenálépítési programot, azután, hogy India egy határháborúban vereséget szenvedett Kínától. Miután Kína 1964-ben végrehajtotta első nukleáris kísérletét, az indiai politikusok atombomba iránti vágya megszilárdult. A hatvanas évek végén 60-75 kutató dolgozott aktívan az atomfegyverek fejlesztésén.
Munkájuk gyümölcse 1974. május 11-ére érett be. India először akkor hajtott végre kísérleteket 5-12 kilótonna robbanóerejű fegyverekkel. (Összehasonlításképpen: a Hiroshimára ledobott atombomba robbanóereje 13 kilótonna volt.)
Az 1974-es teszt Indiában örömünnepséget, a világ más részein pedig nagyfokú aggodalmat váltott ki. A nyugati országok nukleáris kérdésekben felhagytak a kooperatív magatartással, sőt az 1968-as, a nukleáris terjeszkedés megállításáról szóló egyezményt alá nem író országokra, köztük Indiára és Pakisztánra vonatkozóan elhatározták, hogy korlátozzák a nukleáris technológiák és alapanyagok szállítását.
Mivel India nukleáris programja egyre súlyosabb nemzetközi konfrontációkhoz vezetett, Indira Gandhi 1983-ban úgy döntött, hogy az ország inkább más fegyverek – elsősorban ballisztikus rakéták – fejlesztésére koncentrál. (India rakétaarzenálja >>) Becslések szerint Indiának jelenleg 55-110 atombombája van.
Inkább eszünk füvet
Pakisztán nem akart elmaradni India mögött: 1954-ben ott is felállt az Atomenergia Bizottság, 1965-ben felépült az első kutatási célú atomreaktor, 1970-ben pedig az első kereskedelmi célú. A szűk keresztmetszetet a szürke agyállomány jelentette: 1958-ra a bizottságnak csupán 31 kutatója volt, így nem csoda, hogy a pakisztániak szívesen részt vettek mindenféle külföldi képzési programban. A hatvanas évek során több mint 600 tudósuk és mérnökük élvezhette az amerikai, kanadai és a nyugat-európai kutatóközpontok szíves vendéglátását.
Az 1965-ös indiai háború után a pakisztáni közvélemény szilárdan hitte, biztonsága érdekében elengedhetetlen, hogy az országnak nukleáris fegyverei legyenek. A program legjelentősebb támogatója Zulfikar Ali Bhutto külügyminiszter volt, aki emlékezetes beszédében azt ígérte, hogy ha India atombombát készít, követi Pakisztán népe is, “még ha füvet és levelet kell is ennie, vagy éhen kell halnia”.
Miután az 1971. decemberi háborút követően Bhuttót miniszterelnökké választották, élénk tárgyalások kezdődtek Franciaországgal és Belgiummal a szükséges alapanyagok és technológiák beszerzéséről. A törekvéseket 1979-re koronázta siker, azóta évente körülbelül 4-6 atombombát állít elő az ország, becslések szerint 20-40 bomba állhat a raktáron.
Ballisztikus rakétákban sem akart lemaradni Pakisztán India mögött: amerikai források szerint a nyolcvanas években Kínából szerezték be a szükséges technológiát. (Pakisztán rakétaarzenálja >>)
