Szilágyi Józsefet a történelem úgy ismeri, mint Nagy Imre személyi titkárát, ‘56-os mártírt, nemzeti hőst. Ön azonban az édesapjaként szólíthatta. Milyen apa volt?
Nagyon jó szülő. Nyolcéves koromban láttam utoljára, ‘57 elején, amikor kijöttek érte Romániába, és hazahozták. Onnantól kezdve nem találkoztam vele. Csak a csontjaival ‘89 tavaszán, amikor exhumálták. Nagyon szeretett minket, a szülői feladatokat megosztotta anyuval, amikor az ideje engedte, foglalkozott a gyerekeivel. Engem például olvasni tanított, akkor voltam elsős, épp másodikba mentem volna, de októberben berekesztették a tanítást, a második osztályt már kint fejeztem be.
Milyen volt gyerekként megélni az ‘56-os eseményeket, mennyire fogta fel egy nyolcéves kislány, hogy mi történik?
Az az élmény nagyon megmaradt, amikor tankok tévedtek be az utcánkba. Az már ‘56-ban volt, november 3-án, Maléter Pál letartóztatása után, amikor elindultak vissza a tankok. Egy egység eltévedt, a Zalai úton jöttek lefelé, és nem tudták, hogy jutnak be a fővárosba. GPS akkor még nem volt, és valószínűleg térképük se. Én már aludtam, azt álmodtam, szekerek és teherautók jönnek az utcában. Valószínűleg hallottam a motorzajt és a lánctalpak csörgését, és félálomban azt hittem, szekerek, hisz egész addig azt se tudtam, mi az a tank. A szüleim addigra már fent voltak.
A Dániel út 28. szám alatt laktunk egy emeletes házban, kinéztünk az ablakon, és akkor látta apu, hogy behajt az utcába három tank és megállnak a házunk előtt. Mondta, hogy kimegy az erkélyre beszélni velük, mert tud lengyelül, meg fogják érteni, hisz az orosz és a lengyel nyelv közel van egymáshoz. Arra emlékszem, hogy anyu könyörgött neki, ne menjen ki, mert megölik. De nem tették.
Tényleg csak útbaigazítást kértek, teljesen normális, polgári módon viselkedtek. Az ablakból néztem én is: arra emlékszem, hogy a tank tetején körbefordult az a rész, ahol a löveg van, majd megállt, kinyílt a teteje, és kibukkant egy katona. Nem féltek aputól, hogy lövöldözni fog.
Az édesapja félt?
Ő semmitől sem félt. Nem volt élő vagy halott ember, akitől ő félt volna.
Útbaigazította őket?
Igen, megtárgyalták, hogy eltévedtek, apu útbaigazította őket, hol menjenek vissza. Szépen kitolattak az utcából és elcsörömpöltek. Ez volt az első találkozásom a forradalommal.
1956. november 4-én jöttek begyűjteni a Nagy Imre-csoporthoz tartozó családokat, köztük az önökét is. Egy gyerekben mi játszódik le ilyenkor; tudja mit jelent, ha megjelenik a fekete autó?
Két részletben vittek minket. November 4-re virradóra az oroszok már mindent lőttek, elkezdték letartóztatni az embereket, éjjel indult egy körtelefon, hogy csomagoljanak a családok – azok, akiket végül Romániába vittek. Mivel a Kopácsi szülők (Kopácsi Sándor, az 1956-os forradalom idején Budapest rendőrfőkapitánya – a szerk.) nem voltak otthon, lányuk, Jutka velünk jött. Gyors csomagolás után lementünk a fekete autóhoz, amiben Nagy Imre unokái ültek. Összesen édesanyámmal, velem, testvéremmel és Jutkával együtt öt gyerek. Először a Parlamenthez vittek, anyu biztos volt benne, hogy apu ott lesz. De nem volt. Üres volt az épület.
Később derült ki, hogy egyetlen ember volt bent: Bibó István. Őt ott tartóztatták le.
Üzentek nekünk, hogy a jugoszláv nagykövetségre menjünk. Ott az elkövetkező két-három órában összegyűlt az egész társaság – a Nagy Imre csoport –, összesen negyven ember, ebből 13 gyerek, a legidősebb 11 éves. A szépen berendezett magasföldszinti teremben megmondták nekünk, hogy rendezkedjünk be, kaptunk matracokat és takarókat. Volt egy külön szoba, az úgynevezett kék szalon, amit Nagy Imrének és a feleségének szabadítottak fel, emellett ott tanácskoztak a felnőttek egész nap. Az asszonyok látták el a társaságot étellel. Addig maradtunk ott, ameddig volt ennivaló.
Elfogyott?
El. Megettük az összes kenyeret és konzervet, utánpótlás nem volt. Az oroszok kordont vontak az épület köré, tankok és harckocsik vonultak ki. Az attasé az emeleten kinyitotta az ablakot, kinézett, és lelőtték. Azzal kezdődött a jugoszláv nagykövetségbeli tartózkodásunk, hogy lelőtték az attasét.
A gyerekek szeme láttára?
