„Elszabadult a pokol Franciaországban.” „Ég a ház.”
Most szó szerint. Franciaként mindig gyűlöltem ezeket a leegyszerűsítő kijelentéseket a hazámról, meg az „azért gáz van Franciaországban, ugye?” jellegű kérdéseket. Akik felteszik ezeket nekem, alig várják, hogy leegyszerűsítsem én is a helyzetet, ahogy Magyar Péter megtette a napokban.
Csakhogy a franciák vannak az utcán most, nem „a migránsok”. A migránsoknak más prioritásaik vannak, mint önkormányzatokat felgyújtani és kockázatot vállalni. Vagy terveznek továbbmenni Angliába, vagy csendesen letelepednek és integrálódnak.
Pont ez az etnikai sokszínűség hiányzott, amikor ideérkeztem, 23 éve. És ami már nem hiányzik, egyszerűen azért, mert megszoktam. De amitől egy cseppet sem ijedek meg, ha hazalátogatok.
Tény, a közbiztonságot is megszoktam itthon, ahol élek, és ahol annyi idő alatt nagyon ritkán kellett izgulnom amiatt, hogy veszélyben lennék az utcán. Bár utoljára most szombaton volt ilyen, egy sötét, kis utcában, amikor valaki hirtelen, minden ok nélkül rám rivallt, hogy „szétverem a fejedet, bazmeg”. Éreztem, hogy szerencsére annyira részeg, hogy ha elkezdek futni, akkor nem kap el. Ráadásul biztos voltam benne, hogy azt a pizzadobozt – ami nagy valószínűséggel tele volt –, amit a bal kezében cipelt, és azt az üveg sört, ami a másik kezét foglalta le, nem hagyja ott csak azért, hogy engem megverjen.
Nos, ilyenekkel legalább heti szinten találkoztam Franciaországban, főleg abban a nagyvárosban, ahol egyetemre jártam. Azok között az „agresszorok” között voltak színes bőrűek is, igen. De nem csak. Sőt, a legnagyobb malőrt, ami velem történt az utcán, egy „rendes” franciának, egy ismeretlen rögbijátékosnak köszönhetem: ő törte el az állkapcsomat, nem egy arab. Megfélemlítő, erőszakos emberek vannak mindenhol. És igen, Franciaországban több esély van arra, hogy színes bőrű erőszakos alakokkal találkozzon az ember, mert a franciáknak egy jelentős része színes bőrű.
