Ha a hét bármelyik napján egy drónra szerelt kamerát a Káli-medence valamelyik településének focipályája fölé vezérlünk, legfeljebb legelésző őzeket, esetleg haszonállatokat találunk. A mesés Balaton-felvidéki kistérség nyolc faluja közül egynek sincs már csapata.
Köveskálon csaknem három évtizede nem játszottak felnőtt mérkőzést. Most mégis pattog a labda, pedig a pálya keresztben csaknem félméteres szintkülönbséget átlagol, és több a göröngy rajta, mint egy tisztességes biokertben. Az apró, kiszáradt, barnás galacsinokból arra következtetni, egyéb funkciót is ellát, pedig legelni való fűcsomóból legfeljebb kaján heccből hagyott néhányat a nyáron pusztító aszály.
Ám ez senkit sem érdekel errefelé: cirka 15 gyerek kergeti a labdát a szerdai naplementében. A legkisebb 4 éves sincs, a többség az iskolapadot koptatja.
„Két lépést tehetsz, ez most kosárlabda. Passz-passz-passz, és dobás. Rendben? A kicsik meg ide jöjjenek, mi kézilabdázni fogunk. Három lépés, aztán passz, és a végén kapura dobás. Oké? Mehet!” A vezényszavak enyhén tört magyarsággal jönnek Thomastól, aki származását tekintve bajorországi német, és mára szinte anyanyelvi szinten megtanult magyarul. Olyan vállalkozásba fogott, amire senki más nem volt hajlandó a környéken időtlen idők óta:
Mivégre, egyáltalán honnan az ihlet? – kérdezzük tőle két edzés között a köveskáli kultúrház kongó nagytermében, a mázas csempés kályha mellett ülve.
„Régi álmom volt, hogy egyszer elindítok egy futballakadémiát, és ott akartam megcsinálni, ahol korábban nem volt semmi. Itt nem volt. Sokan mondták, hogy oké, de itt gyerek se nagyon van. Hát az nem lehet, biztos vannak valahol, feleltem. Szóval szkeptikusak voltak a környezetemben, de ez engem még inkább motivált.
Ha mindenki azt mondja, nem lehet megcsinálni, akkor muszáj megcsinálni
– hangzik Thomas mottója, aki persze nem most tartja élete első edzését. Annak idején együtt dolgozott Arséne Wengerrel is. De ne szaladjunk ennyire előre.
