Németországban a Linke nemrégiben aratott berlini győzelme óta az antiszemitizmusról, valamint az Izraelhez és a palesztin nemzeti törekvésekhez való viszonyról szóló vitától forr a közélet. Eközben a szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal megerősödése Ukrajna támogatását is könnyen kérdésessé teheti. A heves vitát követve nehéz attól a gondolattól szabadulni, hogy sok megszólaló számára mind a palesztinok melletti, mind az antiszemitizmus elleni kiállás csak pártpolitikai és ideológiai eszköz.
Zsidó származású magyarként nekem semmi újdonság nincs az antiszemitizmusban. Elég idős vagyok ahhoz, hogy emlékezzem Csurka István politikai felemelkedésére és arra is, amikor 2017-ben Orbán Viktor kormánya Soros György arcképével plakátolta tele az országot.
2023. október 7. után azonban nem elsősorban a klasszikus antiszemitizmus került a viták középpontjába. A Gázát uraló Hamász példa nélküli brutalitású, kizárólag fegyvertelen civilekre irányuló támadását, amelyben 1195 embert gyilkoltak meg – és több ezren megsebesültek, tömeges nemi erőszakot követtek el, 251 civilt ejtettek túszul – egyes baloldali közegek legitim ellenállásként értelmezték. Eközben Izrael a Hamász támadására adott aránytalan válasza, a gázai háború borzalmai, egész városok teljes elpusztítása, a több tízezer civil áldozat – köztük egész családok – széles körű és érthető felháborodást váltottak ki világszerte.
Nem most találkozom először ezekkel a dilemmákkal. Kamaszkoromban a baloldali cionista és világi Hasomer Hacair ifjúsági szervezet tagja voltam. Már akkor zavart az a zsidó közegben is jelen lévő izraeli nacionalizmus, amit ugyanúgy elutasítottam, mint a magyar nacionalizmust. Azóta is kritikusan figyelem az izraeli politika jobbra tolódását, Gáza blokádját és Ciszjordánia megszállását. Ugyanakkor ezt sosem tudtam függetleníteni a békefolyamat kudarcától, ami az izraeli kormányok mellett a palesztin vezetőknek is – és a Hamásznak pedig különösen – nagy súllyal felróható.
