Most újra ősz van és a város utcáin szaladgál a szél. A magyar nyár hosszú volt, mint a folyók régen, forróbb, mint Andalúzia és optimistább, mint a dánok. Már esett is néhányszor, talán negyedóránál is többet, és a magyar ember a Duna emelkedő vízszintjét látva újra tökig engedi kádjában a vizet, ismét avokádómagot ültet a zománcozott lavórba, amelyben nyáron a mosdóállvány fölé hajolva hónalját mosta esténként s hajnalonta, ahogyan dédapáink tették, mikor vesztükbe indultak, és csak érdes kezük szürkés-fekete nyomát hagyták maguk után a sárgásbarna szappanon.
Még akkor is, amikor a domboldalon egerésző macskák lába alatt megnyílt a föld, és a macskányi szélességű repedések mélyén fájóan visszhangzott éles nyávogásuk, nem érdekes, a talpukra estek, a szemlélet a fontos, de azért olykor-olykor, ha nem is túlságosan gyakran, csak amolyan hébe-hóba mégis hatalmába kerítette az embert az aggodalom, hogy hamarosan nem lesz mivel lehúzni a szart a vécén, ám ez sem tartott tovább egy-egy röpke pillanatnál.
Lehet ugyanis, hogy egy dán megijedt volna ettől a gondolattól, de nem a magyar ember, aki ebben is, mint minden másban, meglátja a lehetőséget a boldogulásra, hiszen ha a szart a vécén nem lesz mivel lehúzni, akkor újra szükség lehet azokra a dolgokra, amik régebben már bizonyítottak, és mondjuk a minőségi borovi lambériából készült, előtetős kerti wc-k értékesítésének ötletétől máris sokkal, még a szokottnál is optimistább lett az ember. Jóval optimistább, mint mondjuk egy dán.
Itt lenne érdemes kitérni arra, hogy a legrégebbi Dániában feltárt pottyantós vécé, amit még a vikingek hagytak ott az utókornak, körülbelül ezeréves volt, amikor rátaláltak, tehát egyidős – vagy alig valamivel idősebb – a magyar és a dán államisággal, de az elmúlt ezer évben, ami alatt ez a dán budi ott várta, hogy egy dán régész rátaláljon, talán még egyszer sem fordult elő olyan, hogy a magyarok – elődeink és utódaik – optimistábban fürkésszék a jövőt, mint a dánok.
