Tíz hét alatt több mint háromezer embert fertőzött meg az új kongói ebolajárvány. A vírus gyorsabban terjed, mint bármelyik elődje, miközben éppen most számoltuk fel azt a rendszert, amely megállíthatta volna.
Minden sejtemben éreztem. Ott készülődött valamelyik kunyhó mögött a sárban. Ott volt a kivágott esőerdők helyén nőtt fűben, a nagyvárosok kifőzdéiben, az áram és folyóvíz nélküli falvakban. Arra várt, hogy átlépjen belénk.
Ha történetesen fotóztál már Afrikában, a Boko Haram földjén, ha csikorgott a lábad alatt a betört üveg egy keresztény templom kiégett csontvázában, akkor tudod. Nem a szentképből, nem a templomból, de abból, hogy a melléd kivezényelt katonai egység parancsnoka a tőle telhető legszebb pidzsin angoljával azt mondja:
Uraim, egy állat van a szobában.
Egyszerre figyelmeztető és kérő a hangja. Hátrébb lépsz, mert azt hiszed, valamilyen mérges kígyót akar eltaposni, de szó sincs erről. Gyermeki örömmel kapja el a törmelék alatt rejtőző gyíkot, köti össze a száját és a lábait valami spárgával, veti a hátára. A gyík egyébként akkora, mint egy kistestű kutya. Ő lesz a család vacsorája otthon.
Az otthon alatt egy folyóvíz és áram nélküli kunyhót érts, amikor elképzeled. Nem Európában vagy.
