A probléma egész biztosan nem azzal van, hogy a szakmai szürkeállomány nem megfelelő. Ez nemcsak a mai napig igen magasan jegyzett olasz edzőkre és játékosmegfigyelőkre igaz, hanem a sportvezetőkre is. Ha valamiért, akkor a szakembereik rendkívüli találékonyságáért még a legsötétebb időkben is megérte követni az olasz futballt.
Az első részben pedzegetett anyagi nehézségek az UEFA pénzügyi fair play szabályainak köszönhetően lényegében bebetonozódtak a 2010-es évekre, és emiatt általában egy marék szotyiból kellett csapatot építeniük az olasz kluboknak.
Négy BL-döntő – igaz, mindegyik vesztes
Ha pedig kivételesen tudtak olyan „sokat” költeni, hogy a fizetésnél a POS-terminál már elkérje a PIN-kódot, akkor egészen nagy dolgokat is elértek. Ennek fő letéteményese korunk legkiválóbb sportigazgatója, Giuseppe Marotta, akinek igazolásaival az Inter és a Juventus is bejutott két-két BL-döntőbe 2015 és 2025 között (igaz, a négyből egyet sem nyertek meg az olaszok). Általa kerültek az említett klubokhoz a 2012-es és 2021-es Eb-döntős csapatok olyan későbbi klasszisai, mint Leonardo Bonucci, Andrea Barzagli, Alessandro Bastoni vagy Nicolo Barella.
A futballszakmai hozzáértés tehát megvolna. Mégis elég néhány rémegyszerű kérdést feltenni, és máris világossá válik, hogy nagy a baj:
- Miért ritkaság, hogy egy olasz fiatal hamar kezdő lesz egy topcsapatban?
- Miért nincs semmilyen poszton minőségi olasz támadójátékos?
- A trendekkel teljesen szembe menve miért van ennyire kevés bevándorló a válogatottban?
