Ami elromolhat, az el is romlik (Pénznyelő)
Tom Hanks szolid romantikus vígjátékokban és agyeldobós komédiákban szerzett nevet magának a nyolcvanas években. Félénk és elvarázsolt, de melegszívű bohócokat játszott, Chaplin és Buster Keaton kései örököseit, akiknek feltűnően nem megy az önérvényesítés a Reagan-korszak törtető terminátorai és tőzsdecápái között.
Korai vígjátékai közül a Pénznyelő – másik, ugyancsak roppant kifejező magyar címén: Totális szívatás – emlékeztet a leginkább a klasszikus burleszkfilmekre. Egyúttal mindenki, aki valaha házépítésre vagy akár csak lakásfelújításra adta a fejét, pontosan tudja, hogy tényfeltáró hitelességű dokumentumfilmnek is beillik. Hőseink beköltöznek álmaik otthonába, csak éppen helyre kellene pofozniuk kicsit.
Az alábbi összeomlás végén Hanks halálhörgésnek is beillő, kétségbeesett röhögése önmagában is a klasszikus burleszksztárok közé emeli a színészt. (A magyar szinkronban Rátóti Zoltán becsülettel igyekezett visszaadni az élményt – nem az ő hibája, hanem Hanks érdeme, hogy nem sikerülhetett.)
Képgalériánk Tom Hanks pályájáról:
Tánc a zongorán (Segítség, felnőttem!)
Bár az Ami sok, az sokkban pitiáner és undok arcát is megmutathatta, Hanks nyolcvanas évekbeli filmjei közül alighanem a Segítség, felnőttem! aknázta ki a leginkább színészi kvalitásait. Itt mutathatta meg igazán, mi teszi különlegessé:
Hanks későbbi szerepei felől visszatekintve ez az alapállás már ott van a hirtelen felnőtté varázsolt kiskamasz történetében, aki megreformál egy játékgyártó céget, mert első kézből tudja, hogyan és mivel szeretne játszani egy gyerek. Csendes lázadóként az alábbi jelenetben éppen egy játékáruházban, vagyis a fogyasztás templomában lassítja le és bűvöli el az embereket a Hanks-hős és a játékgyár barátságos igazgatója, akit a boldog emlékezetű Robert Loggia alakít.
Hankset ezután számtalanszor hasonlították Frank Capra klasszikus kisembervígjátékai, a Váratlan örökség és Az élet csodaszép hőseihez, de talán itt áll meg először ez a jogos párhuzam.
Az élet olyan, mint egy doboz bonbon (Forrest Gump)
Konzervatív propaganda, balos szatíra vagy kedves családi film? – tettük fel a kérdést a Forrest Gumpról a klasszikussá vált Hanks-film bemutatójának harmincadik évfordulóján. Válaszkísérletünkért azt a cikket ajánljuk, abban viszont alighanem nincs vita, hogy a múlt század második felét végigkocogó Forrest Gump a színész emblematikus szerepe, alighanem az első, amelyik eszébe jut róla az embereknek.
Hanks azonban úgy teremt igazi embert Forrestből, hogy a történet során végig kíváncsiak maradunk, a főhős pontosan mennyit ért meg a körülötte zajló eseményekből és forrongó érzelmekből. Szinte bármelyik jelenetét kiválaszthattuk volna a filmből, a vietnámi bajtársak megmentésétől az Amerikát átszelő, nagy futásig („egy kicsit elfáradtam”), de végül a kezdés mellett döntöttünk: „A mamám azt szokta mondani…” Tegyük hozzá, Bubik Istvánt emiatt a szinkronszerepe miatt nem felejti el soha a magyar közönség.
A normandiai partraszállás (Ryan közlegény megmentése)
„Emlékszem, a film után, ahogy leforrázva szálltunk be a kocsiba, apám csak annyit mondott, hogy a film alatt egy ideig azon gondolkodott idegesen, hogy egyszerűen kivisz a moziból – de aztán belátta, hogy ennek a sokkoló élménynek talán lehet valamilyen »pedagógiai haszna«” – idézi fel Steven Spielberg magyar monográfusa, Lichter Péter, hogy milyen érzés volt először megnézni a Ryan közlegény megmentését 1998 őszén. Azzal folytatja:
A film híres első fél órája, a normandiai partraszállást bemutató szekvencia olyan súlyosan letaglózott, hogy akárhány újranézés után is enyhe poszttraumatikus stressz jeleit érzem magamon: a légzésem elakad, izzadni, sőt néha remegni kezdek, a szám teljesen kiszárad.
Ehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy Hanks az egymás utáni években, a Philadelphiáért és a Forrest Gumpért elnyert két Oscar-díja után már inkább drámai történetekben játszott, mint vígjátékokban, és semmi nem lehetett drámaibb, mint a Ryan közlegény megmentése, annak is az eleje. „Drámai” helyett helyesebb volna „pokolit” mondanunk. Hanks tisztkaraktere a hosszú jelenet nagyobbik részében belesimul a vágóhídra vezényelt katonák együttesébe, de Spielberg elsősorban az ő nézőpontjából mutatja meg ezt a rettenetes és értelmezhetetlen helyzetet.
„Wilson, ne haragudj! Sajnálom!” (Számkivetett)
Tom Hanks annyira jó színész, hogy rajta kívül senki másra nincs szükség egy olyan filmhez, amire huszonöt évvel a bemutatója után is élénken emlékszünk. A Számkivetett jelenkori robinzonádjában újra a Forrest Gump rendezőjével, Robert Zemeckisszel forgatott, és ezúttal is döbbenetes átalakulást mutatott be a szerepben. Karakterét, Chuckot joviális, hízásra hajlamos menedzserként ismerjük meg, de egy órával később már Chuck, a csonttá soványodott hajótörött túléléséért izgulhatunk.
Innen is számos jelenetet kereshettünk volna a büszke tűzrakástól az utolsó csomag kiszállításáig, amit egyébként maga a sztár nem kedvel. Mégis egyértelmű volt, hogy azt választjuk, amelyiken felnőtt férfiakat láttunk sírni.
„Hogy csináltad, Frank? Hogyan csaltál az ügyvédvizsgán?” (Kapj el, ha tudsz)
Tom Hanks nemcsak Zemeckishez és az Apolló 13-at, később A Da Vinci-kódot és folytatásait rendező Ron Howardhoz maradt hűséges, hanem Steven Spielberghez is. Közös munkáik sorában a Ryan közlegény megmentését a Kapj el, ha tudsz követte, amit mindig is szerettünk, de mára egyenesen úgy gondoljuk, Spielberg remekművei között érdemes számon tartani.
Egyszer úgy érezzük, ez a figura maga Spielberg, máskor úgy, hogy az Egyesült Államok múlt századi történelmének, magának az amerikai karakternek valamiféle kulcsfilmje lehet a Kapj el, ha tudsz. Utolsó jelenete tartogatja a megrendítő slusszpoént: miután a csalót üldöző FBI-ügynök, azaz Hanks a történet több pontján is megkérdezi DiCaprio antihősét, hogyan csalt az ügyvédvizsgán, az végül elárulja neki: „Nem csaltam. Két hétig tanultam, és átmentem.” Csak tudnánk, mi olyan ellenállhatatlanul szomorú és megható ebben a befejezésben!
A kalózok támadása (Phillips kapitány)
A Kapj el, ha tudsz szélhámosfilmje éppenséggel kivétel, ahogyan a Robert Langdon-trilógia ezoterikus krimijei is, mert Hanks pályáján alapvetően nem találunk túl sok bűnügyi filmet. Védjegyszerű kisemberkaraktere jobban érvényesül a hétköznapibb, vígjátéki, drámai és romantikus történetekben. Mindazonáltal feszült thrillerben is otthon érzi magát, amire a Phillips kapitány a legjobb példa.
A valós történet alapján készült filmben szomáliai kalózok támadnak egy konténerhajó legénységére az Indiai-óceán kelet-afrikai partvidékétől nem messze. Hanks megrökönyödését látva mi is elgondolkodhatunk, hogyan reagálnánk egy ilyen sokkszerű helyzetben. A színész úgy képes megmutatni Phillips kapitány bátorságát és valószínűtlen helytállását, hogy nem farag akcióhőst a figurából, noha feszültségteremtés szempontjából kétségtelenül nem hátrány, hogy a 2000-es évek legjobb akciófilmjeit, a Bourne-sorozatot rendező Paul Greengrass áll a kamera mögött.
Tom Hankset soha nem unjuk meg, ezeket a cikkeket is róla írtuk:
