David Szalay Booker-díjas regénye, a Test egy pécsi lakótelepen kezdődik. Nincs kimondva, hogy Pécsett járunk, de Szalay szerint a magyar olvasóknak ez gyakorlatilag egyértelmű. Főszereplője egy félszeg 15 éves fiú, István, akit elcsábít egy nem különösebben vonzó, középkorú nő. István később Irakban szolgál, aztán Londonba kerül: kidobó, majd sofőr lesz, nagyon gazdag embereknek kezd dolgozni, aztán ő is nagyon gazdag lesz.
Pécs és London az író életében is a két legfontosabb helyszín, mégsem érzi magát teljesen otthon egyik városban sem. Ha így lenne, ezt a könyvet biztosan nem tudta volna megírni, mondja: „A Test egyértelműen ennek a köztes érzésnek a lecsapódása”. Az íróval egy Deák téri padon beszélgettünk sorsról, TikTokról és a Tisza jövőjéről.
*
Hisz a sorsban?
Nem.
Vagyis abban az értelemben, hogy lenne egy előre megírt sorsunk, nem. De a véletlenekben hiszek – az nem egészen ugyanaz.
A Test egyik központi kérdése, hogy mennyire határozza meg az ember életét az egyéni akarat és mennyire a sorsszerű, rajtunk kívül álló történések. Mintha a végén arra jutna, egyszerűen el kell fogadnunk, hogy sokszor még az életünk legfontosabb fordulópontjaira sincs ráhatásunk.
Azt hiszem, így van. Ez persze bonyolult kérdés, és a könyv sok minden másról is szól, de a szabad akarat, a cselekvőképesség és a sorsnak nevezett dolog valóban fontos témái. Igen: az embernek el kell fogadnia, hogy még a saját élete felett gyakorolt kontrollnak is vannak határai.
Ahogy maga a regény, én is óvakodom a nagy megfejtésekről, de azt gondolom, hogy végső soron sokkal kevesbé irányítjuk mi az életünket, mint amennyire azt hinni szeretjük. Fontos dolog ezt belátni, erről is szól a könyv.
Egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy a főszereplő, István legfontosabb döntései és cselekedetei a könyv lapjain kívül, a fejezetek között történnek. Különös módja ez a történetmesélésnek – miért döntött úgy, hogy a meghatározó események helyett a viharok közötti csendeket írja meg?
Az egyszerű válasz az, hogy ehhez volt kedvem. Íróként sokkal jobban foglalkoztatnak azok a hétköznapi időszakai az életnek, amikor látszólag semmi sem történik. De a Test valahol a nagyszabású, már-már melodramatikus fordulatok regénye is. Fontosnak tartottam, hogy ezek is megjelenjenek, hiszen az életnek a „nagy dolgok” is megkerülhetetlen részei – a halál vagy az erőszak. Engem azonban maguknál az eseményeknél jobban érdekeltek azok következményei: hogy hogyan befolyásolják az ember mindennapi életét, hogyan fejtik ki hatásukat jóval azután is, hogy megtörténtek. Részben azért is közelítettem így hozzájuk, hogy valamelyest megfosszam őket a drámaiságuktól.
Ezekről a dolgokról ráadásul elég nehéz írni, hiszen alapvetően nem verbális események, tapasztalatok. Ez a fajta erőszak nem a szavak területén történik. Az írás viszont szükségszerűen szavakból épül fel, tehát mi, írók kénytelenek vagyunk szavakon keresztül közelíteni ezekhez a történetekhez. Mindig okoz némi problémát, ha az ember nem verbális természetű élményeket igyekszik megírni – részben ezt a nehézséget próbáltam ezzel a megközelítéssel megoldani.
Ellentmondás, hogy íróként a leírhatatlan dolgok foglalkoztatják vagy ez éppen hogy a hivatásából következik?
Íróként az ember különösen tudatában van a nyelv korlátainak. A szavak az elsődleges kifejezőeszközeink; egyszerre látjuk, hogy mekkora erejük lehet, mennyi mindent el tudnak érni, és azt is, hogy mi az, amire nem képesek, hol vallanak kudarcot. Ezt szerintem mindenki megtapasztalja a hétköznapok során, amikor megpróbálja kifejezni magát, íróként csak élesebben érzékeljük az ilyesmit. Ezért hát nem is tartom furcsának, ha valaki íróként a nyelv korlátaival foglalkozik vagy megpróbálja ezeket megkerülni, s közvetett módon, utalásokkal, kihagyásokkal kifejezni a leírhatatlant. Én így tettem a könyvben.
Ezt sokan éppen a Test szupererejeként emlegetik: Roddy Doyle, a Booker-díj zsűrijének elnöke például a recenziójában úgy fogalmazott, sosem olvasott még könyvet, ami ilyen jól használta a lapok fehéren hagyott részeit. „Mintha a szerző arra invitálná az olvasót, hogy töltse ki a teret, s szinte vele együtt alkossa meg a karaktert”. Ön is így gondolt ezekre a kihagyásokra az íráskor? Az olvasóknak szóló meghívásként?
Minden regény egyfajta együttműködés író és olvasó között: az utóbbinak is mindig hozzá kell tennie valamit a szöveghez, csak ezt általában ösztönösen, észrevétlenül, szinte erőfeszítés nélkül teszi. A Test valóban intenzíven épít erre a mechanikára, a szokottnál is jobban: sok a csend és az üresen hagyott tér – néhol egész oldalak maradnak üresen –, a fejezetek között nagy hézagok tátonganak, és a főszereplő belső világához is elég korlátozott a hozzáférés. Hogy a kérdésre válaszoljak, igen: mindez nagyon is része volt a könyv koncepciójának.
Szokott TikTokozni?
Csak Faceboookom van; gondolom, ez is árulkodik róla, mennyi idős vagyok. Még Instagram-fiókom sincs…
Azért kérdezem, mert egy interjúban úgy fogalmazott: „a lerövidült figyelmi idők korában élünk”. Ezt a TikTokkal és a hasonló social media platformokkal szokás összekötni: ezek a felületek folyamatos ingerkereséshez szoktatják az embert, ezáltal csökken a képességünk (vagy hajlandóságunk) a hosszabb, elmélyültebb figyelemre. „Ez valószínűleg nem túl jó irány, de meg kell próbálnunk a legjobb tudásunk szerint együtt élni vele” – mondta akkor. Hatással van az olvasói figyelem átalakulása arra, ahogyan ír?
Inkább azt mondanám, örülök, hogy a könyvem az emlegetett, rövid egységekből álló szerkezet miatt azoknál az olvasóknál is működik, akik kevesebb ideig tudnak vagy szeretnek koncentrálni. Az nem volt a céljaim között, hogy a TikTok-felhasználók igényeihez igazodó regényt írjak, de azt fontosnak tartom, hogy a kortárs irodalom szoros kapcsolatban maradjon a jelen kultúrájával és nyelvhasználatával – akár a beszélt nyelvvel, akár a TikTokon vagy bármilyen más felületen használt élő, spontán nyelvvel. Ebben az értelemben elkerülhetetlen, hogy az irodalom visszatükrözzön valamit a nyelvhasználat és a kommunikáció fejlődéséből, jelen helyzetéből.
Ahogy arról beszél, hogyan vonják be az olvasót az üresen hagyott oldalak, az is párhuzamba állítható a social media interaktivitásmániájával: a TikTok-típusú platformok is azt próbálják elérni, hogy a felhasználó minél aktívabban részt vegyen a tartalmak létrehozásában.
Igen, de szerintem a regények többé-kevésbé mindig is így működtek. A költészet pláne! Korántsem új módszer a befogadó bevonása; a nyelv egyszerűen így működik, főleg amikor kreatívan használjuk, narratívák létrehozására vagy érzelmek kiváltására.
Miután az első Booker-jelölésekor szerzett élményeket traumatikusnak nevezte, azt is mondta, sikerült meggyőznie magát arról, hogy végül is jobb volt, hogy akkor lemaradt róla, mert egy ilyen siker után nehéz újra kezdeni, az ember lustává válik… lustává vált?
Nem volt rá időm. Gyakorlatilag tavaly november óta a világot járom és a könyvről beszélgetek. Az elmúlt hat hónapban valószínűleg többet dolgoztam, mint az életem bármely korábbi szakaszában. Egy ideig szórakoztató volt, de most már nagyon várom, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Talán majd novemberben, ha valaki más megkapja a díjat, vele akar majd beszélgetni mindenki, én pedig visszatérhetek az íráshoz.
Megváltozott a Testhez való viszonya így, hogy nyolc hónapja folyamatosan a könyvről beszél?
Talán inkább csak élesebb fókuszba került a saját gondolkodásom a könyvvel kapcsolatban. Mivel újra és újra beszélnem kell róla, kénytelen vagyok folyamatosan gondolkodni rajta, elemezni. Sokszor kérdeznek olyan dolgokról, amik a könyvben csak tudattalanul vannak jelen; amikor viszont beszélek róluk, akkor tudatos, szóbeli formát öltenek, ezáltal sokkal nagyobb fókuszt kap az én értelmezésem. Mára már simán tudnék írni egy tanulmányt a Testről.
Kicsit ellentmondásosan hangzik, hogy a könyvben annyi mindent szándékosan kihagyott, most viszont mégis kénytelen hónapok óta ezekről beszélni.
Pontosan, ellentmondásos helyzet. De mindig próbálok ennek ellenállni: ha valamit nem magyarázok el a könyvben, az azért van, mert nem akartam, nem tudtam, vagy egyszerűen nem gondoltam, hogy el kellene. Ezeket a dolgokat más kontextusban sem szeretném most utólag megmagyarázni.
Nemrég ön nyitotta meg a 97. Ünnepi Könyvhetet Budapesten. A beszédében úgy hivatkozott magára, mint „bennfentes kívülálló, aki ide is tartozik, meg nem is, aki sehol sincs igazán otthon”. Önnel és a főhősével, Istvánnal kapcsolatban is rendre előkerül az otthontalanság kérdésköre. De mit ért tulajdonképpen otthon alatt?
Az „otthon” sokféle dolgot jelenthet. Az egyik definíció szerint, egy nagyon is valóságos és jelentőségteljes értelemben a bécsi lakásom az otthonom; még akkor is, ha magával Béccsel, mint várossal, igen távolságtartó a kapcsolatom, és semmiképpen sem mondanám magam bécsinek. Londonhoz ezzel szemben mély és összetett érzelmi kapcsolat fűz, amely egészen a korai gyermekkoromig nyúlik vissza. Amikor Londonban járok, bizonyos értelemben még most is otthon érzem magam – az utcák, amelyeken végigsétálok, tele vannak emlékekkel és személyes kapcsolódásokkal, úgy érzem, minden szegletét jól ismerem –, pedig már vagy tizenöt éve nem élek ott. Még mindig van valamiféle ösztönös kötődésem hozzá, ami Bécsről egyáltalán nem mondható el. Mintha ez a két jelentés számomra különvált volna egymástól. Van az otthon, a szó közvetlen értelmében: az a hely, a lakás, a menedék vagy kuckó, ahol az ember él. És van az otthon, mint az a hely, ahol mondjuk felnőtt.
Szóval az ott eltöltött idő, az oda kötődő emlékek teszik az utóbbi fajta otthont?
Igen, valahogy úgy.
Akkor még Bécsből is lehet otthon?
Talán ha a következő harminc évet is itt töltöm, lesznek érzéseim a várossal kapcsolatban. Pécshez egyébként sokkal jobban kötődöm, mert rengeteg időt töltöttem itt gyerekkoromban, sok emlék fűz ide. Később, felnőttként, aztán éltem is Pécsett, úgyhogy ez az érzelmi kapcsolat majdnem olyan mély, mint a londoni.
Amikor a kétezres években Pécsre érkezett, csak pár hónapot tervezett itt maradni, aztán valahogy tíz év lett belőle. Mi tartotta itt?
Egyszerűen tetszett a hely. Meg hát volt egy prózaibb oka is, ami akkoriban fontos szempont volt: mire Pécsre költöztem, már két könyvem is megjelent, amikből viszont nem fogyott sok, úgyhogy nem hoztak túl sok bevételt, és az írással sem kerestem még jól akkoriban. Pécsett meg tudtam élni kizárólag ezekből, míg Londonban például már más munkát is kellett volna vállalnom. Szóval a város iránti rokonszenv és a gyakorlati szempontok együtt tartottak ott a következő tíz évre.
A pénz kérdésköre István történetének is központi eleme: az anyagi helyzetének előremozdítása szinte az egyetlen jól felismerhető cél a sok homályban maradó motiváció között.
A pénz és az anyagi lehetőségek valamilyen szinten mindannyiunk életét meghatározzák – ezt hajlamosak vagyunk alábecsülni. Hatalmas korlát vagy lehetőség lehet, nagyon is központi eleme a sorsunk alakulásának.
István esetében viszont az emberi kapcsolatait is nagyban meghatározza, ami talán kevésbé általános tapasztalat.
Gondolja? Én nem vagyok benne ennyire biztos. Szerintem a pénz hatása az élet minden területére kiterjed, és már a születésünktől kezdve meghatározó: hogy milyen gyerekkorod van vagy milyen oktatásban részesülsz, az nagyban függ a családod anyagi lehetőségeitől, ezek pedig aztán az emberi kapcsolatokra is hatással vannak. Nem gondolom, hogy ennek így kell lennie, de szerintem így van.
Visszakanyarodva a beszédéhez: azt is mondta, hogy ez a fajta kívülállóság a művészek örök érvényű pozíciója. Meg tudta volna írni ezt a könyvet, ha bármelyik országban teljesen otthon érzi magát?
Ezt a könyvet biztosan nem. A Test egyértelműen ennek a köztes érzésnek a lecsapódása. Az első könyveim nagyon londoni regények voltak: nemcsak ott játszódtak, hanem teljes mértékben Londonról is szóltak. Akkor írtam őket, amikor ott éltem, vagy közvetlenül a költözés után. A későbbi regényeimben már inkább tágabb értelemben Európáról írtam; ezek már különböző országokban játszódnak. Azt hiszem, ez jól tükrözi a saját életemet és tapasztalataimat is. És művészként persze megvan az előnye annak, ha az ember kissé kívülállónak érzi magát, és egyfajta távolságtartással viszonyul a környezetéhez.
Jobb megfigyelő lesz?
Igen, olyan dolgokat is észrevesz, ami a helyieknek már fel sem tűnik; valahogy élesebbek maradnak az érzékszervei.
Azt mondta, nem gondol magára magyar íróként, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem magyarul ír. De mi a helyzet magával a magyarsággal? Mit jelent önnek magyarnak lenni?
A magyarsághoz fűződő viszonyom sokat változott az évek során, sőt, az utóbbi pár hónapban is. Gyerekkoromban talán évente egyszer-kétszer jöttem ide néhány hétre. Ezek a látogatások nagyon intenzív emlékeket és asszociációkat alakítottak ki bennem, de ez mégis igen törékeny kapcsolat volt: amikor nem itt voltam, nem sokat gondoltam Magyarországra.
Akkor lett jóval szilárdabb a kapcsolatom az országgal és a magyarsággal, amikor egy időre ideköltöztem – ekkor kezdtem kötődni.
És ahogy a beszédemben is említettem, a gyermekeim édesanyja magyar, ők már itt születtek, itt nőttek fel, anyanyelvi szinten beszélik a nyelvet – kétnyelvűek –, ez pedig az én Magyarországhoz fűződő viszonyomat is átalakította. Mondjuk úgy, hogy egyre bonyolultabb ez a kapcsolat.
Kanadában és Londonban nevelkedett, onnan látogatott nyaranta Pécsre. Milyen képe volt akkoriban Magyarországról?
A nyolcvanas évekről beszélünk, úgyhogy ezt a képet a vasfüggöny határozta meg: Londonban felnőve Magyarország számomra elsősorban a kommunizmust jelentette. Az apám politikai okokból hagyta el Magyarországot, kifejezetten azért, hogy ettől a rendszertől megszabaduljon, ez pedig az én gondolkodásomat is erősen befolyásolta. Gyerekként valószínűleg ez volt a legfontosabb tényező abban, ahogyan Magyarországot láttam.
A magyar kultúrával milyen a viszonya? Találkozott gyerekkorában magyar filmekkel, könyvekkel?
Nem igazán. Ismertem más magyar származású gyerekeket, akik Németországban, Angliában vagy máshol nőttek fel. Néhányuk szülei tudatosan próbálták megismertetni őket a magyar kultúrával vagy átadni nekik Magyarországnak egy olyan képét, amely megelőzte vagy bizonyos értelemben ellenpontozta az akkori kommunista rendszert. Az én apám nem próbálkozott ilyesmivel. Hogy pontosan miért nem, azt tőle kellene megkérdezni, mindenesetre bennem emiatt nem alakult ki ez az alternatív Magyarország-kép: nekem Magyarország akkoriban a vasfüggöny másik oldalát jelentette.
Azóta persze olvastam magyar regényeket; sajnos angolul, mert az olvasáshoz nem elég jó a magyarom – bár őszintén szólva Krasznahorkai szerintem angolul is elég nehéz olvasmány. Filmeket is szívesen nézek, az utóbbi időben különösen jó időszakát éli a magyar mozi. De a Magyarországhoz fűződő kapcsolatomat elsősorban nem a kulturális élmények, hanem a személyes tapasztalatok határozzák meg. És azt hiszem, ez bizonyos értelemben jobb is így: valahogy közvetlenebb kapcsolat ez annál, mint amit filmekből vagy más kulturális élményekből szerezhet az ember.
Gondolom az, hogy ön nyaranta Magyarországra járt, nem volt átlagos a londoni gyerekek között.
Egyáltalán nem!
Mit szóltak hozzá a környezetében?
Érdekes, de akkoriban alig voltam ennek tudatában. Természetes volt, hogy van ez a kapcsolatunk Magyarországgal – nagyon korán, hároméves koromban kezdtünk ide járni –, egyszerűen mindig is része volt az életemnek, úgyhogy nem gondolkodtam rajta különösebben, és arra sem emlékszem, hogy bárki reflektált volna rá.
Éppen Pécsett volt idén áprilisban, a választások estéjén is. Véletlen alakult így vagy ennyire érdekelte?
Véletlen volt, de örülök, hogy itt voltam. Történelmi esemény volt ez Magyarország számára.
Rögtön elkezdte követni a politikát, mikor ide költözött?
Nem, eleinte nem szenteltem túl sok figyelmet a magyar közéletnek. Amikor 2010-ben Orbán hatalomra került, már itt éltem, de nem is igazán tűnt fel. Ez talán érthető, hiszen csak néhány hónapja éltem akkor itt. Idővel azonban egyre jobban érdekelni kezdett a politika, bár nem éppen pozitív okokból: leginkább azért, mert úgy éreztem, hogy folyamatosan romlik a helyzet, kedvezőtlen irányba haladunk. Az elmúlt években már nagyon intenzíven követtem a magyar politikát. Az első itteni választás, amelyet igazán tudatosan figyelemmel kísértem, a 2022-es volt: akkor éreztem először úgy, hogy személyesen is érintett vagyok. Nagyon nyomasztó volt az akkori eredmény, egészen depresszív élményként maradt meg. Az idei választás aztán még fontosabb volt; számomra is. Most nagyon boldoggá tett az eredmény: fordulópont ez Magyarország életében. Sokan gondoltuk úgy, hogy ha ez a választás másként alakul, akkor nagyon rossz irányba sodródhatott volna az ország.
Persze az új kormány is fog hibázni. Előbb-utóbb népszerűtlenné fognak válni. Ha nyolc vagy tizenkét évig hatalmon maradnak, ugyanúgy gyűlölni fogják őket az emberek, mint bármelyik másik kormányt. Ez a demokrácia természete.
Az április 12-ei események kapcsán említette, hogy fiatalon ön is átélt hasonlót: 1997-ben Tony Blair és a Munkáspárt győzelmét, majd az azt követő össznépi eufóriát. Így, hogy személyesen megtapasztalt már egy hasonló jelentőségű közéleti fordulatot, van tanácsa azoknak a fiataloknak, akik most láttak először ilyesmit, miután egész életükben ugyanazt a rendszert ismerték?
Hogyne: azt mondanám nekik, készüljenek fel: előbb-utóbb csalódni fognak.
Szerintem az emberek gyakran túl sokat várnak a politikai vezetőiktől és képviselőiktől.
Azok, akik most kormányra kerültek Magyarországon, hatalmas dolgot vittek véghez azzal, hogy leváltották az előző kormányt. Egy olyan rendszert győztek le, amely rendkívül erősen beágyazódott az országba – szembeszállni vele és megváltoztatni a rendszert bizonyos értelemben bátorságot követelt. Többet, mint amennyi egy szokványos demokratikus versenyhelyzetben szükséges. Bátorság, elszántság és egyfajta önbizalom kellett hozzá. Ezek azonban olyan tulajdonságok, amelyek más helyzetekben akár taszítónak is tűnhetnek. Az embernek hinnie kell magában ahhoz, hogy ilyesmit véghez vigyen, de ez azzal is együtt jár, hogy valószínűleg nem ő lesz a legrokonszenvesebb vagy legkedvesebb személyiség. Ez a politikai valóság része. De igen: az emberek idővel az új hatalomban is csalódni fognak.
Kevesebbet kéne várnunk a politikától?
Igen. Nem szabad túl magas elvárásokat támasztani, túl nagy reményeket fűzni a politikusokhoz. Ők is csak emberek. Ők is hibázni fognak. Remélhetőleg sok jót is tesznek majd, de a demokrácia természete éppen az, hogy a remény és a kiábrándulás folyamatos körforgásából áll. Ezt érdemes megszokni és elfogadni.
