A kétrészes cikksorozat első részében az Orbán-kormány leltárát és a június elején kiadott uniós országjelentést hasonlítottuk össze, hogy a Tisza-kormány indulási helyzetét megrajzoljuk.
Néhány ügyben nem tűnik nagyon bonyolultnak egy új úton legalább elindulni. Ilyenek:
- az állam torzító és ad hoc gazdasági beavatkozásainak csökkentése,
- a gazdaságpolitika kiszámíthatóságának és megbízhatóságának erősítése,
- a gazdasági- és társadalmi párbeszéd és érdekegyeztetés erősítése,
- a versenypolitika erősítése,
- a korrupció radikális csökkentése.
Mindazonáltal, ha komolyan gondoljuk a gazdaság teljesítményét visszafogó és torzító adórendszer átalakítását, az nem lehetséges a különadók rendszerének drasztikus csökkentése nélkül. Ez pedig jelenleg mind politikailag, mint költségvetési szempontból megvalósíthatatlannak látszik, és az új kormány se mutatott eziránt – legalábbis eddig – semmilyen érdeklődést.
Más területeken, ha fel is tételezzük, hogy az új kormány nemcsak helyes szakpolitikai válaszokat fog adni a súlyos gondokra, de azokat hatékonyan meg is tudja valósítani, az eredmények csak hosszú évek múlva (energiaháztartás, munkaerőpiac, innovációs képesség, egészségügy), sőt, néhány területen csak több mint egy évtized múltán (oktatás) lesznek láthatóak. Megkockáztatom, a magyar gazdaság optimális esetben sem fog a következő kormányzati ciklusban a közép-kelet európai éllovasok közé tartozni, mert elmaradásunk rövid távon a legjobb szándék mellett sem orvosolható.
A fordulatban azonban komoly felhajtóerő is segíthet bennünket.
