„2016-ban kórházba kerültek a szüleim. Azt rögtön tudtuk, hogy ha majd kijönnek, segítségre lesz szükségük. Először anyukámnak kezdtem ápolót keresni, de ő soha többé nem jött ki a kórházból. Úgyhogy a gondozást, aminek szervezését addigra már elindítottam, végül apukám vette igénybe.

Első körben az önkormányzati rendszerrel ismerkedtem meg: az úgy néz ki – a budapesti kerületek önkormányzatainál nagyjából mindenhol –, hogy hétköznaponként napi 1-2 órára küldenek embert, általában jelképes összegért, de pénzért. Tök cukik voltak, akik jöttek, meg ez legalább teljesen legálisan működött. Apukámnál még értelme is volt, mert nem volt annyira beteg, de hogy őszinte legyek, egy komolyabb esetnél szart se ér, hogy valaki kijön egy nap pár órára. Ez azoknak lehet segítség, akiknek a bevásárlással vagy a gyógyszerezéssel van csak gondjuk – aki komolyabb ápolásra szorul, annak kevés.

Az apám aztán valahogy megtudta, hogy van egy alapítvány, ami a holokauszttúlélőknek biztosít házigondozást. Velük vettük fel a kapcsolatot, ők küldtek először napi pár órában embert. Ez majdnem tíz éve volt. A végére már ott tartottunk, hogy szinte éjjel-nappal jöttek hozzá. Ezt a részét tehát megoldottuk – ebben kivételes szerencsénk volt.”

A problémák mindig akkor jöttek elő, amikor extrém helyzetek adódtak.