Tizenkét évvel ezelőtt, 1990 nyarán az Egyesült Államok gazdasága a recesszió küszöbén állt, amikor az iraki hadsereg váratlanul lerohanta Kuvaitot. Szaddam Huszein villámakciója megrengette a nemzetközi pénzpiacokat: az olajárak az egekbe szöktek, a tőzsdei árfolyamok lezuhantak, a fogyasztói bizalom pedig napok alatt szertefoszlott. Mindezek következtében a már eleve gyengélkedő gazdaság hónapokra súlyos válságba süllyedt, ami megpecsételte az akkori amerikai elnök – az Irak elleni Sivatagi Vihar hadműveletet 1991 januárjában elindító – George Bush 1992-es újraválasztási esélyeit.
Tizenkét évvel később a történelem, szokása szerint, ismétli önmagát. A Fehér Ház lakóját ma szintén George Bushnak hívják – von párhuzamot az amerikai Business Week -, igaz, ezúttal a tíz évvel ezelőtti elnök fia az Egyesült Államok első embere. Az ifjabb Bush pedig újabb háborúra készül az “engedetlen” Irak ellen, miközben az amerikai – és a nemzetközi – gazdaság hosszú ideje a recessziós szakadék szélén táncol. Azt pedig egyelőre csak találgatni lehet, milyen árat fizet majd azért, ha megindul a második Sivatagi Vihar.
Orosz olajesélyekEddig két szállítmány nyersolajat juttatott el a Jukosz orosz olajtársaság az Egyesült Államokba, és az új exportútvonal valóban ígéretes lehet számunkra – nyilatkozta Nyikolaj Bicskov, a Jukosz olajfeldolgozó és kereskedelmi leánycégének elnöke. Számításaik szerint a fekete-tengeri kikötőkből az Egyesült Államok felé irányuló export jövedelmezősége az európai szállításokéval vetekszik. Valójában azonban kísérletről van szó, amely a jelenlegi magas olajár mellett teljesíti ugyan az elvárásokat, ám a Jukosz maga is elismeri, hogy a nyersolaj világpiaci árának ingadozása nagyban befolyásolja a jövedelmezőséget. Az amerikai szállításokat persze most nemcsak üzleti megfontolások vezérlik, fontos a politikai üzenet, amelyet szakértők a következőképpen fogalmaznak meg: amennyiben az Egyesült Államok deverzifikálni akarja olajbeszerzését – vagyis csökkentené az arab olajtól való függőségét -, az oroszok rendelkezésre állnak.
A tengerentúli üzlet ma még nem komoly tétel az orosz olajipar számára, de tetemes energiákat fordítanak arra, hogy ezt a lehetőséget is bővítsék. Így például az adriai Omisalj kikötőből jövőre mintegy 5 millió tonna nyersolajat akarnak kihajózni, s erről a hét elején Moszkvában elvi szinten egyezséget kötöttek az érintett tranzitországok.
A jelenlegi olajárak mellett az is fontos szempont, hogy az orosz olajipar egyre tekintélyesebb készpénzállománnyal rendelkezik, amit már nem tud kizárólag az energetikába visszaforgatni. Így várhatóan mind Oroszországban, mint pedig Európában befektetési lehetőségeket mérlegelnek majd. Első körben az olajiparral rokon ágazatokban és földrajzilag közeli – vagyis a közép- és kelet-európai – térségben keresnek majd befektetési célpontokat az orosz energetikai óriások.
SZADDAM A CÉLKERESZTBEN. Amerikai elemzők mindazonáltal bíznak abban, hogy a küszöbön álló újabb Öböl-háború gazdasági következményei nem lesznek olyan katasztrofálisak, mint voltak bő egy évtizeddel ezelőtt. Az 1990-es iraki “blitzkrieggel” ellentétben ugyanis a most körvonalazódó amerikai katonai akció senkit sem érhet váratlanul – nem érheti sokkhatásként sem a fogyasztókat, sem a vállalatokat, sem a befektetőket. Mi több, éppen az okoz ma némi problémát a piacokon, hogy az érintettek bizonytalanok: mikor indul már meg “végre” az Irak ellen felsorakozó hadigépezet. Egy elhúzódó fegyveres konfliktus azonban, különösen akkor, ha az netán a Közel-Kelet más országaira is átterjed, komoly válságba taszíthatja a világgazdaságot. Arról nem beszélve, hogy a két Bush szándékainak hasonlósága ellenére van egy stratégiai különbség is: míg 1991-ben Washington célja az volt, hogy helyreállítsa az Öböl-térségben a status quót, most éppen annak megbontására készül – kerül amibe kerül: Szaddam Huszein elnök eltávolítására -, ami ma még megjósolhatatlan folyamatokat indíthat el a régióban.
Az Irak elleni támadásra készülő Egyesült Államok máris megsínylette az elmúlt egy évben 45 százalékot emelkedő, és ma ismét barrelenként 30 dollár közelében járó olajárakat. Elemzők szerint az amerikai fogyasztók szintjén 1 dollárnyi drágulás évi 12 milliárdos pluszkiadást okoz, míg az energetikán és a pénzügyi szektoron kívül eső vállalatokat éves szinten 2 százaléknyi profittól fosztja meg minden 5 dolláros áremelkedés. Mindez még inkább arra ösztönzi a vállalatokat, hogy további lehetőségeket keressenek a költségek lefaragására, illetve elveszi a kedvüket a beruházásoktól, a befektetőkét pedig a részvénypiaci kockázatvállalástól. Árulkodó adat, hogy az amerikai ipari termelés augusztusban – az idén először – ismét csökkent, mégpedig a jegybank szerepét betöltő Fed szezonálisan kiigazított adatai szerint 0,3 százalékkal. Más jelentések arra mutatnak rá, hogy április után az előző hónapban ismét estek a fizetések a magánszektorban, miközben újfent meghosszabbodtak a sorok a munkanélküli-segélyt igazoló irodák előtt. Mindez aligha örvendetes hír a Fehér Ház republikánus ura számára, hiszen novemberben az Egyesült Államokban szenátusi és képviselőházi választások lesznek, amelyek tétje a Kongresszus mindkét házában a többség megszerzése.
A világgazdaság másik két erőközpontja, Európa és Japán csak látszólag van kedvezőbb helyzetben, mint az Egyesült Államok. Energiafelhasználásuk hatékonysága jobb ugyan, mint az amerikai gazdaságé, de saját készletek híján jobban rá is vannak utalva arra, hogy a labilis nemzetközi piacon szerezzék be a szükséges olajat.
Ha kitör a háború, az Irak által ma exportált kőolajmennyiség természetesen hiányozni fog a piacról, de ezt a kiesést a világ aligha érzi meg. Az ENSZ által felügyelt “olajat élelmiszerért” program napi 2 millió barrel értékesítését engedélyezte Irak számára. Ám miután Bagdad a világszervezet előírásait megszegve barrelenként 25 centes – majd 2002 tavaszától 15 centes – “felárat” számolt fel az olajáért, egyre inkább döcögni kezdett a gépezet: Irak ma csupán mintegy napi 700-800 ezer barrelt küld a világpiacra. (Szaddam Huszein a múlt héten közölte, immár kész az olajat élelmiszerért program szabályait is betartani, azaz végképp eltöröltette a szóban forgó “felárat”.) Ennek a mennyiségnek az esetleges pótlása egy percig sem jelentene gondot a többi kőolajtermelő országnak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének (OPEC) többi tíz tagországa időközben szép csendben bő 740 ezer barrellel növelte saját napi kitermelését. Ezáltal zökkenőmentesen sikerült pótolni az eddig kieső iraki exportot, igaz, az OPEC így már napi mintegy 2 millió barrellel hoz a felszínre több olajat a saját maga által az árak stabilan tartása érdekében megszabott napi 21,7 millió barreles mennyiségnél.
TANULTAK A HIBÁBÓL. A szervezet legerősebb tagja, a világ legnagyobb bizonyított kőolaj-készletével rendelkező Szaúd-Arábia már meg is kongatta a vészharangot: Rijád illetékes minisztere szerint ez már “veszélyesen nagymértékű fegyelmezetlenség”. Annál is inkább az, mert mindeközben az OPEC valamennyi tagja nyomatékosan kiáll a kvóták szigorú tiszteletben tartása mellett – és azokon a szervezet a múlt heti ülésén sem változtatott. Többen felidézték az 1997 végén elkövetett “dzsakartai tévedést”, amikor a világgazdaság aktuális gyengélkedésére válaszul megpróbálták a korábbinál több kőolajat a világpiacra pumpálva mérsékelni az árakat, és ezzel segíteni a fellendülést, ám a folyamatok ellenőrzése villámgyorsan kicsúszott a kezükből. A következő év elején feltartóztathatatlanul 10 dollárra zuhant az olajár, ami a kartell tagjait sodorta súlyos helyzetbe.
A szervezet most annál is óvatosabb, mert a világ 76 millió barreles napi kőolaj-kitermelésének “mindöszsze” egyharmadát adják az OPEC-országok, és a kartellen kívüli vetélytársak szintén szívesen élnének az Irak esetleges visszaszorulásával megnyíló lehetőséggel. Kétségtelenül előnyös pozícióba verekedte magát ebben a versenyben Oroszország, amelyre az Egyesült Államok is mindinkább úgy tekint, mint az arab világtól független, alternatív olajforrásra (lásd külön írásunkat). Az orosz olajtársaságok a The Wall Street Journal Europe elemzése szerint az utóbbi két évben mintegy napi 1 millió barrellel növelték a kitermelésüket, aminek következtében komoly nyomás nehezedett az OPEC-re: a szervezet kénytelen-kelletlen többször is lejjebb faragta a maga felhozatalát, hogy így tartsa szinten az árakat.
Mindezt az amúgy is igen törékeny egyensúlyt végképp felboríthatja, ha a ma még pária sorban tartott Irakban – a nemzetközi gazdasági és diplomáciai nyomásnak engedve avagy az amerikai fegyverek árnyékában – mégiscsak végbemegy a “rendszerváltás”, Szaddam Huszein megbukik, és az ország ismét szabadon rendelkezhet olajkincsével. Irakban a föld mélye a szaúdi készletek utáni második legjelentősebb bizonyított olajtartalékokat rejti, ám elemzők szerint ennek a ma ismert 112-115 milliárd barreles mennyiségnek akár a duplája is megbújhat az ország ma még feltáratlan olajmezői alatt. A kitermelő kapacitás ma mintegy napi 2,8 millió barrel, ám ez is csak elméletben igaz, hiszen a berendezések katasztrofális állapotban vannak, jelentős részük a szankciók előidézte alkatrészhiány miatt hónapok vagy akár évek óta nem működik. Amint megszűnik Irak nemzetközi elszigeteltsége, hatalmas tőkeinjekcióra lesz szüksége, hogy talpra állítsa a kitermelést. Bagdad évtizedeken át igyekezett távol tartani a külföldi társaságokat az ország olajiparától, a jövőben azonban erre aligha lesz módja. Az orosz, francia, olasz, kínai – és persze amerikai – olajcégek pedig csak arra várnak, hogy a kapuk kitáruljanak.
IRÁN REMÉNYKEDHET. Irak jelenlegi stratégiai célkitűzései között az szerepel, hogy középtávon napi 6 millió barrelre futtassa föl a kitermelést, ami már olyan pozíciót biztosítana a számára, hogy akár Szaúd-Arábiának kesztyűt dobhatna: tisztázzák, melyiküké a döntő szó az OPEC-en belül. Míg Szaúd-Arábia jelentősége előreláthatólag csökkenne, a világ olajszükségletének ma mintegy 5 százalékát adó Irán rövid távon hatalmas nyereséget könyvelhetne el. Addig ugyanis, amíg Szaddam Huszein ül a bagdadi elnöki székben, a nyolcvanas évek irak-iráni háborújára még élénken emlékező Teherán nem érezheti magát biztonságban, annak ellenére sem, hogy szomszédja mai gazdasági és katonai ereje igencsak kilátástalanná tenne minden kalandor akciót. Amennyiben viszont a biztonsági fenyegetés megszűnik, Irán minden energiájával olajipara fejlesztésére összpontosíthat.
Mi vár a forintra?A viszonyítási alapul szolgáló Brent olaj barrelenkénti árának minden 1 dollárnyi emelkedése 0,13 százalékponttal növeli a magyarországi inflációt – szerepel a Magyar Nemzeti Bank számításaiban. Más szóval, ha magasabb lenne a “fekete arany” ára, mint amit előrejelzésükben éves átlagban feltételeztek (legutóbb, augusztusban ez 25,80 dollár/barrel volt), az igen kedvezőtlenül hatna a hazai fogyasztói árszínvonalra. Egy újabb Öböl-háború esetére az elemzők 8 dolláros “felárral” számolnak (Figyelő, 2002/37. szám). Egy ilyen drágulás, amennyiben tartós jelenség marad, már önmagában is 1 százalékponttal növelheti a magyarországi pénzromlás mértékét.
Mindehhez persze az kell, hogy az Egyesült Államok valóban elindítsa a háborút – és persze le is győzze Szaddamot. A harci készülődés azonban a múlt héten átmenetileg megtorpant. Miközben az ENSZ éppen egy minden eddiginél szigorúbb határozat elfogadására készült, Bagdad váratlanul bejelentette, hogy visszaengedi az országba a világszervezet fegyverzetellenőreit. Aligha véletlen egybeesés, hogy az addig mindenfajta katonai akciót elutasító Szaúd-Arábia éppen az előző nap üzente meg Washingtonnak: talán mégis hajlandó lenne csatlakozni az Irak ellen készülődő erőkhöz. Az ENSZ-ellenőröknek egyébiránt 1998-ban kellett távozniuk Irakból, miután a munkájuk végképp lehetetlenné vált. Igaz, ennek előzményeként fehéren-feketén bebizonyosodott, hogy több amerikai ellenőr feladata teljesítésén felül kémtevékenységet is folytatott. Ám Szaddam Huszein finoman szólva addig sem segítette az ENSZ-csapat munkáját, azaz nyilvánvaló, hogy kiváló ürügy volt a számára az amerikaiak “váratlan” lelepleződése. Miként nemzetközi megfigyelők szerint az is tény, hogy Bagdad nem állította le tömegpusztító fegyverek kifejlesztését célzó programjait. Arról megoszlanak a vélemények, hogy atombomba megalkotására is képes-e, viszont vegyi és biológiai fegyverekkel szinte bizonyosan rendelkezik. Ez pedig komoly veszélyforrás, különösen akkor, ha olyan kiszámíthatatlan ellenfélről van szó, mint Szaddam Huszein, aki már kétszer is támadást vezényelt szomszédai ellen, Amerika-ellenes érzelmeihez pedig aligha férhet kétség. Innen már csak egy lépés, hogy az Egyesült Államok Irakot összefüggésbe hozza az al-Kaida terroristáival, valamint a tavaly szeptember 11-i New York-i és washingtoni merényletekkel.
RAVASZ TRÜKK? A Bush-adminisztráció szemében mindez elégséges háborús indok. Sőt Szaddam az elmúlt évtizedekben olyannyira eljátszotta már a nemzetközi közösség bizalmát, hogy Washington egy percig sem adott hitelt a bagdadi engedékenység új keletű megnyilvánulásának sem. “Ez csak Szaddam újabb ravasz trükkje, egy újabb kísérlet arra, hogy elkerülje a felelősségre vonást, amiért kijátszotta az ENSZ-et. Az Egyesült Államok és én magam is meg vagyok győződve arról, hogy a nemzetközi közösség nem dől be megint ennek a retorikának” – söpörte félre az iraki békülékenységet Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter.
A háborús készülődés tehát folytatódik. Ezen már semmiféle “bagdadi trükk” nem változtat. Az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség, a világ olajipara, valamint az Öböl-térség pedig már a Szaddam utáni Irakra készül.
