Az amerikai-izraeli tájépítészet azonban március végére átlépett egy küszöböt, amire korábban nem nagyon volt példa: kilépett a katonai csapásváltások logikájából, ránehezedett a régió energiarendszerére, és ezzel belépett a világgazdaság vérkeringésébe. Innentől nem az a kérdés, hogy meddig tart. Hanem az, hogy
Az első szakaszban – februártól március elejéig – a harcok még többnyire a katonai térben maradtak. Izrael iráni katonai infrastruktúrát és vezetőket célzott, Irán pedig közvetlenül és a proxyszervezetein keresztül válaszolt, a libanoni Hezbollahtól a jemeni húszikig. Ez a szint még kezelhető volt – már amennyire bármi kezelhető ezen a vidéken.
A felek a megszokott, hideg erőpolitikai nyelven beszéltek: annyit ütni, hogy fájjon, de ne annyit, hogy a másiknak már ne maradjon visszaút. Az ilyen konfliktusok is veszélyesek, de még működik bennük valamiféle fegyelem. Senki nem emeli úgy a tétet, hogy azzal teljesen felégeti a deeszkaláció útját.
A fordulópont akkor jött el, amikor a civil infrastruktúra is célponttá vált.
Infrastruktúra célkeresztben
Amikor az izraeli csapások elérték az iráni energiaszektort, köztük a South Pars földgázmezőt, a háború kilépett a katonai logikából. Ez már nem rakétabázis volt. Nem parancsnoki központ. Hanem Irán gazdasági működésének egyik tartóoszlopa.
Az ilyen csapások nem egyszerűen katonai műveletek. Strukturális támadások. Nemcsak az ellenfél hadseregét veszik célba, hanem az állami működőképességét is: az energiaellátást, az exportot, az ipart, a bevételeket, végső soron azt a képességet, hogy az állam fenntartsa saját rendjét.
Ha egy ország energiaellátása és ipari működése sérül, akkor a háború többé nem csak a fronton zajlik.
