Orbán Viktor szombaton évet értékelt, a Tisza–Brüsszel-nagytőke-koalícióval riogatott, és ennek keretében a Shellt (Kapitány Istvánt), az Erste Bankot (Kármán Andrást) és „Brüsszelt” az orosz–ukrán háború kedvezményezettjeinek, a halál vámszedőinek nevezte.
Mindeközben Magyar Péter és delegációja az éves müncheni biztonságpolitikai konferencián vett részt. Hogy ő ott volt, míg Orbán évek óta nem, önmagában is üzenet, de Magyar Péter csapata ezen kívül személyesen is egyeztetett – a saját elmondása és a közösségi médiás posztjai tanúsága alapján – többek között Donald Tusk lengyel és Andrej Plenković horvát miniszterelnökökkel, Alexander Stubb finn elnökkel, valamint Christian Stocker osztrák és Friedrich Merz német kancellárokkal, illetve Katherina Reiche német gazdasági miniszterrel is.
Az elmúlt hónapokban homlokráncolással figyeltem, hogy a külpolitikai szálat elengedi az ellenzék legerősebb pártja. Akár azért, mert azt gondolta, hogy Orbán Viktornak behozhatatlan előnye van ezen a téren, akár azért, mert a megélhetés és a nem működő állam kérdései tűntek neki a potenciális választók megszólítása szempontjából kifizetődőbbnek, akár azért, mert – mint a 24.hu külpolitikai újságírója, Kerner Zsolt írja – „látványosan úgy döntött, hogy a nemzetközi szereplők ölelése adta legitimációt felcseréli arra, hogy megfossza Orbánt egy hatékony fegyverétől, a külső befolyás emlegetésétől”, nekem úgy tűnt, hogy ebben a bizonytalan világpolitikai helyzetben kockázatos teljesen átadni a Fidesznek ezt a témát.
A leendő külügyminiszterként bemutatott Orbán Anita leigazolása és a külpolitikai sarokpontok bemutatása már elmozdulást jelentettek ebből a hallgatásból. Részvételük Münchenben, valamint a középjobboldali vezetőkkel való performatív mutatkozásuk pedig egyértelmű jelzései annak, hogy ezt a térfelet is be akarják játszani és hogy hová tartanak.
Geopolitikai szorongás
