- A magyar kormány heves kampányt folytat Ukrajna uniós csatlakozása ellen. Bár néhány évvel ezelőtt Szijjártó Péter még támogatta keleti szomszédunk uniós tagságát, ma a kormány ezt már károsnak gondolja.
- Kárpátalján ugyanakkor jelentős számú, csaknem százezres magyar kisebbség él, mely egy friss kutatás szerint zömében támogatná Ukrajna uniós csatlakozását.
- Mit szólnak ők a magyar kormány kampányához?
- Beregszász környékén riportoztunk hetekkel ezelőtt, az első rész olyan bujkáló magyarokról szólt, akik nem akarnak a frontra kerülni, ezért inkább nem vagy csak nagyon ritkán jönnek ki a házukból.
- A folytatásban arról kérdeztük a velünk szóba állókat, mit szólnak a magyar kormány Ukrajna-ellenes kampányához. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy élnek a háború kitörése óta, hogy látják Kárpátalja jövőjét, és igaz-e, hogy elviszik a rendőrök az embert akár egy rossz közösségi médiás bejegyzés miatt is.
Tornác egy kárpátaljai faluban, előttünk terített asztal. Tegnap vihar söpört végig itt a beregszászi járásban, az esőtől a levegő még mindig olyan párás, hogy facsarni lehetne. Ilyen vizes időben nem lehet a földeken dolgozni, házigazdánknak így van ideje kicsit politizálni velünk. Ha jó idő lenne, nem érne rá.
A tányérokon zöldség, gyümölcs, sajt, szalonna és zakuszka. Jól tartanak minket vendéglátóink, a falu elöljárója és felesége. Velük beszélgetünk a magyar kormány kampányairól, főleg arról, ami Ukrajna EU-tagságát fúrja. Hogyan fogadják mindezt Kárpátalján? Hiszen az itt élőknek az EU-tagság elvileg sok jót hozhatna, miközben errefelé a nappalikban és a konyhákban a magyar közmédia csatornái szólnak. Márpedig Orbán Viktor politikát épített Volodimir Zelenszkij és Ukrajna ellen, a kormányközeli sajtó pedig nem győzi hangsúlyozni, milyen hátrányokkal járna keleti szomszédunk EU-s csatlakozása Magyarország számára. Ugyanakkor egy közelmúltbeli kutatás alapján a kárpátaljai magyarok több mint 80 százaléka támogatná az EU-csatlakozást.
„Megszoktuk, hogy itt magyarok vagyunk, ha meg átmegyünk, akkor meg ukránok”
Azon morfondíroztam – miközben útlevelemet az ukrán határőrnek nyújtottam a tiszabecsei átkelőnél –, hogy beszélhetünk-e itt olyan ellentmondásról, amilyen a Simion-ügy volt Orbán és az erdélyi magyarság közt? Mert ha igen, úgy annak egyelőre semmi jelét nem látni a sajtóban Kárpátalja kapcsán, igaz, a tömegesen bujkáló magyarokról sem tudtunk ilyen részletességgel előző riportunk előtt. Egy szó, mint száz: ezt jöttünk felderíteni az ukrán-magyar határ túloldalára, egy olyan vidékre, ahol a magyar identitás van többségben.
Vissza is a tornácra, vissza a bőséges asztal mellé, ahol be is dobjuk a témát.
Mit szólnátok Ukrajna EU-tagságához? Mit szóltok, hogy Orbán ez ellen kampányol Magyarországon?
Az elöljáró és felesége egyszerre vágják rá:
Nő: Reméljük, nem történik meg.
Férfi: Jó lenne, örülnénk neki.
Nevetés.
Most akkor melyik?
Nő: Nem érdemli meg ez az ország.
Férfi: Az EU megszenvedné, az biztos. De jó lenne.
Nő: Én akkor is azt mondom, hogy nem érdemli meg Ukrajna. Olyanok itt az utak, a vízhálózat, a villany, ti ezt nem tudjátok. Ez nem Európa. Ami meg jó volt itt, a föld, a sok mezőgazdasági terület, az már mind el van adva.
Férfi: Én meg inkább azt mondom, hogy nehéz lenne, nagy lenne miatta a szenvedés. Menjünk csak le kicsibe, beszéljünk arról, mi lenne, ha Magyarországhoz csatolnák Kárpátalját. Csak tegyük fel egy pillanatra! Tudod, mi lenne belőle? Belerokkannátok. Az összes pénzeteket ide kellene tolni, a csatornarendszerbe, a gázvezetékekbe, a szennyvízbe, az utakra, a villanyra, hogy valahogy korszerűsítsétek, és nem bírnátok el, hidd el, hogy nem, pedig ez még nem is egy olyan nagy terület.
A feleség veszi át a szót:
Nő: Mondok erre egy példát. Olyan itt az út, a múltkor vittünk epret Ungvárra, mire odaértünk, folyt a leve, annyit rázkódtunk.
A férje egyébként Orbán-szimpatizáns, és nem szereti a magyar ellenzéket, főleg nem Magyar Pétert. Végül úgy kerekíti le a témát, hogy
Magyarország saját érdeke, hogy nem engedi Ukrajnát be az unióba. Miért érdeke neki az, hogy a szomszéd átjöjjön, és elszarjon mindent, mondd meg nekem, miért? Logikus, hogy nem érdeke, nem? Mit tesz Ukrajna azért, hogy Magyarországnak jobb legyen? Egyébként megkapjuk, mi kapjuk meg. Orbán Viktor minden ilyen intézkedése után rúgnak belénk egy jó nagyot. Ez itt így megy, ezt el kell viselnünk, ez Kárpátalja, mi pedig a magyarok vagyunk. Ezen nem lepődünk meg.
A felesége ehhez teszi hozzá azt: „Megszoktuk, hogy itt magyarok vagyunk, ha meg átmegyünk, akkor ukránok. Nem lepődünk meg mi semmin.”
Az asszony, akit pár Facebook-megosztás miatt vittek el
Kárpátalján nem szeretik, ha fotó is készül a politikai vélemény mellé. Az elöljáró különösen érzékeny erre, ahogy forrásaink többsége is azt kéri, hogy ne csak a nevüket, de még a faluét se írjuk le, ahol beszélgetünk. „Nem szeretnénk úgy járni, mint…” – és mondanak egy keresztnevet. Egy idősebb asszonyét.
Az ő esete példázza ebben a Beregszász környéki faluban, hogyha kemény véleményt fogalmaz meg valaki, az komoly bajba kerülhet. Azt, hogy mi a komoly baj, és hogy mi a kemény vélemény, már az érintett asszonytól kérdezzük meg, mert gyorsan ki tudjuk deríteni, melyik házban él, menten el is sétálunk hozzá. Csengő itt sincs, de mivel a kutya ugat, hamar megjelenik a nő, és máris jön nyitni a kaput.
Hatvanas, gyors mozgású, apró falusi asszony. Örül nekünk, pedig nem tudja, miért jöttünk. Gyorsan kibököm.
Úgy hallottam, magát elvitték a rendőrök. Ezt mesélik magáról a faluban.
Így volt, igen.
Elmesélné, hogy volt?
Jöjjenek be, elmesélem. Szeretek erről beszélni.
És már benn vagyunk a konyhában.
„Reggel volt, felkeltünk, ugat a kutya. Mondom, biztos a szomszéd, kinézek, hát ott álltak vagy hatan. Kimegyek, mert nem tetszik ez nekem, azok meg kérdezik, hogy én vagyok-e, mondom, igen, tessék parancsolni, erre azt mondják, inkább bejönnének, mutatják az igazolványukat, jó, mondom, jöjjenek. Itt már tudtam, hogy baj van. Volt köztük rendőr, civil, ilyen titkosszolga, volt tolmács is. Mind bejöttek a konyhába, és elmondták. Nem voltak sem durvák, sem sértőek, végül is kedvesek voltak, ha úgy nézem, de azért tették a dolgukat. Amikor bejöttek, mondták, ők a titkosszolgálat. Elkérték a telefonom, a laptopot. Házkutatást tartottak, ahogy kell. Nem tagadtam le már akkor sem, hogy három cikket megosztottam a Facebookon, ezért volt ez a felhajtás. Egyet még 2022-ben, kettőt pedig 2023-ban. Amikor jöttek, már 2023 szeptembere volt. Az egyik cikkben Bident szidta valaki, meg hogy Zelenszkij egy csicska. Magyar cikk volt amúgy. A másik megosztásom egy feldarabolt Ukrajna-térkép volt. A harmadik is Ukrajna-kritikus. Ezeket megtalálták, én elismertem, mondtam, hogy hibás vagyok, de bűnt nem követtem el, csak megosztottam, de nem én írtam őket. Erre elvittek Ungvárra. Megmutatták, hogy van egy ilyen paragrafus
hogy nem szabad semmilyen, az ukrán államra nézve kompromitáló cikket megosztani. Lett belőle aztán bírósági tárgyalás, ott is elismertem, másfél évet kaptam, szerencsére felfüggesztve.
Provokáltam az ukrán államot, ezt ki is mondták. Ezalatt minden egyes hónapban egyszer be kellett mennem Beregszászba, hogy lejelentkezzem a rendőrségen, hogy megvagyok.”
Megviselte?
Van hitem. Ha velem Isten, ki lehet ellenem? – hangzik a válasz. – Rossz érzés volt, de tudtam, hogy nem vagyok bűnös. A bíró is magyar volt, normálisan viselkedett. De azért gyomorszorító volt. Azóta nincs megosztás. Az egyik ukrán nyomozó azt mondta, osszak meg inkább recepteket, abból nem lehet baj. De azért megviselt. Attól féltem, hogy nem mehetek külföldre, de végül nem vonták meg az útlevelem, mehettem a kis unokámhoz Magyarországra látogatni. Ha attól eltiltanak, az nagyon fájt volna.
„Ha belépünk az EU-ba, kitör a harmadik világháború, mert Putyin nem hagyja”
Érthető tehát az óvatosság politikai ügyekben. Balázs például először még engedte a fotót, de a családjával átbeszélve később elállt tőle, így nem tudjuk az arcát megmutatni. Tanít, ezért mentessége van a hadkötelesség alól, azaz szabadon jár-kel a falujában, sok más kárpátaljai vagy akár ukrán férfival ellentétben neki nem kell bujkálnia. A húszas éveiben járó fiatalember higgadtan beszél minden témáról.
Ukrajna jelenlegi állapotában nem tudom, mennyire illene az EU-ba.
Többet erről nem akar mondani. Óvatos. Arra a kérdésre, mennyire érzik meg a magyar kormány Ukrajna-ellenes kampányát Kárpátalján, kapnak-e megjegyzést érte, éri-e őket emiatt hátrány, inzultus, azt mondja: „Meglepő mód semmit nem érzünk ebből. Az itteni ukránok felől sem, nincs igazán erről itt szó. Igyekszünk keveset foglalkozni a magyar-ukrán konfliktussal, tudomásul vesszük, de megpróbáljuk kizárni. Harapófogóba rak minket ez az ügy, de igyekszünk semlegesek maradni. Ukrajna elvileg otthona Kárpátaljának, de mi nem érezzük a saját nemzetünknek. Nincs bennünk ukránérzés, és szerintem nincs is ezzel baj, nagyon jól megélünk egymás mellett magyarok és ukránok itt. Én Kárpátalját érzem a hazámnak, és ezt én elkülönítem mindig Ukrajnától, még ha hivatalosan oda tartozunk is. Külön szigete ez Ukrajnának, ez a kis magyar sarok. Ebben az országban sok nemzetiség él együtt. Nem tudom azt mondani, hogy Ukrajna a hazám, képtelen vagyok rá.”
Kinn az utcán, a háza előtt árul gyümölcsöt Viktor. A középkorú férfi szintén mértéktartó alkat, és ő is igen óvatos. Csak legyint, amikor az ukrán EU-tagságról és Orbán Viktorról kérdezem. „Nem foglalkozom én ezzel, nem gondolom, hogy bele kéne szólnom. Ez nem az én dolgom, nem ebben az országban történik.”
Egy idős asszonyt kicsit arrébb a háza előtt szólítunk meg. Épp az unokája van nála Magyarországról, itt tölti a szünidő egy részét Kárpátalján. Amúgy az asszony sem néz „ukrán tévét”, inkább csak a magyarokat, a Dunát, a TV2-t, olykor az RTL Klubot. „Orbán Viktort tisztelem és becsülöm, hogy Magyarországot nem vitte bele a háborúba. Ha belemennek, akkor bedől Magyarország. Jó, hogy nem háborúzik.” Az uniós ügyről pedig azt mondja:
ha bevennék Ukrajnát, akkor Putyin egyből megtorolná, higgye el. Akkor lett probléma, amikor külön ment Ukrajna, régen itt is jobb volt. Ha belép Ukrajna az EU-ba, az a harmadik világháború, mert ezt Oroszország annyira nem akarja. Nem lenne jó.
Van szomorúság a nagymamában, amikor elszalasztja az unokát a közeli boltba fagyiért. „Elvagyunk, de nekem 70 évesen is olykor azért el-el kell mennem napszámba, mert a nyugdíj semmire sem elég. A rezsit kifizetjük belőle, és máris vége. A gyerekek már Magyarországon. A háború elején mentek át, a vejem nem akart katonának menni, ezért elköltöztek. Ez a kisebb gyerek ott járta már az elsőt, a nagylány ott fejezte be a nyolcadikat. Nem fognak ők már visszajönni, legfeljebb a szünidőre.”
Azért nem megyek át Magyarországra, mert nem akarom, hogy lelőjenek
Ukrajnában szerény becslések szerint is milliókra tehető azoknak a 25 és 60 év közti állampolgároknak a száma, akik bár hadkötelesek lennének, nem jelennek meg a hadkiegészítő parancsnokságokon. Köztük több ezer magyar is lehet, néhányukkal beszélgettünk július elején. Egyikük István. A férfi lassan három éve alig-alig mozdul ki a házából, idegileg megviseli a dolog, fogorvoshoz is mennie kéne már fél éve, de nem mer. Ha bárhol rendőrökbe botlik, az egyet jelentene azzal, hogy vinnék a frontra.
Nincs messze Magyarország.
A zöldhatárról beszélsz?
Gondoltál rá?
Persze, hogy gondoltam. Aztán elvetettem. Meg lehetne próbálni a Tiszát, de nem akarom, hogy lelőjenek. Ha meglátnak, rám lőhetnek. Féltem az életem. Ezért nem megyek át.
István szerint Orbán jól teszi, hogy Ukrajna ellen kampányol. „Ha bemegyünk az EU-ba, elszabadul a pokol. Nekünk annyiból lenne jó, hogy nem kellene útlevél, ha átmegyünk, de Magyarország megszívná, mert elindulnának innen a maffiózok, olyan terror lenne ott, el sem hiszed. De Ukrajna nincs is felkészülve. Ez az ország nincs azon a szinten.”
Egy társa, Imre hasonló állásponton van: „Orbán mellett állok, ő még most is az igazat mondja. Miért, volt értelme ennek a három évnek? Miért kellett provokálni Oroszországot, miért kellett Zelenszkijnek ez a háború? Miért nem tudott nyugton maradni Ukrajna? Miért kell a kisebbséget csesztetni?”
Kiprovokálták ezt a háború, Amerika meg Ukrajna. Az oroszok nem háborúztak volna. Csak vissza kell menni a gyökerekhez. Miért kellett az oroszokat folyamatosan basztatni Donbaszban? Miért? Szóltak sokszor az ukránoknak, álljatok le, de nem, csak azért sem hagyták abba, nem bírtak magukkal, hát megkapták.
Más is szkeptikus az uniós tagsággal kapcsolatban. Egy virágárus asszony azt mondja a lehetséges csatlakozásról: „Egyrészről jó, ha megszűnnek a határok egyszer. Az én szempontom az, hogy igen, nyíljon meg a határ, nem kellene ugyanis fél napokat sorban állni, amikor megyek át.”
„A kampányt ugyanakkor megértem, és azért értem meg, mert itt élek, és teljesen igaz, amit Orbán mond. A vegyszerezett ukrán zöldségről, a bűnözésről, a maffiáról, meg a problémákról, amelyekre nincsen felkészülve Európa. Hátrányt egyébként nem érzek ebből a kampányból, de ha nem magyar többségű területen élnénk, hanem ukránok közt, akkor biztos lenne. Ott megkapnánk a magunkét. Egyébként a közösségi médiában látom, hogy nőtt a magyarellenesség. De a személyes tapasztalatom más. Én minden ukrán partneremmel, beszállítómmal jóban vagyok. Mosolygunk egymásra, nincs feszültség, nincs megjegyzés. Nem beszélünk ezekről a nehéz témákról.”
Akad azonban olyan is, aki kritikus az Orbán-féle Ukrajna-ellenes kampánnyal kapcsolatban. Igaz, a közel húsz beszélgetőpartnerünk közül ő az egyetlen, és bár kárpátaljai, már nem otthon él, hanem külföldön, ahol informatikusként dolgozik. Ferenc szerint
méltatlan, felháborító, és abszurd, ami ezzel kapcsolatban folyik Magyarországon. Pont ugyanazok a klisék jönnek vissza Ukrajnával kapcsolatban, mint 2005-ban az állampolgársági kampányban, csak akkor azt az MSZP csinálta, hogy 23 millió román, most meg ukrán embercsempészekről beszél a Fidesz.
„Kicsit olyan ez, mint a Simion-ügy, mert Orbán álláspontja szembemegy a kárpátaljai magyarok érdekével. Egyfajta kognitívdisszonancia-redukció van emiatt, de nem gondolom, hogy aktívan átfordulnának Kárpátalján, és hirtelen lecsatlakoznának a Fideszről. Ennek az az oka főleg, hogy még 2022 előtt is teljesen jogos volt azt érezni, hogy a Fidesz az első olyan kormány, amely tényleg a hóna alá nyúlt a kárpátaljai közösségnek. Igaz, ennek ára volt, ezt meg kellett fizetni, mégpedig a politikai lojalitással és részben a voksokkal.”
Hozzáteszi: „Józan kárpátaljai nem gondolja, hogy ez jó, amit a magyar kormány csinál Ukrajnának. Nem hiszem, hogy ebből bármi jó kijöhet Kárpátalján.” Az uniós csatlakozás Ferenc szerint teoretikus kérdés. „Nem eszik olyan forrón a kását.” Hozzáteszi: tapasztalatai szerint a magyarországi kampány leginkább egyelőre a közösségi médiában és véleménycikkekben csapódik vissza Ukrajnában.
Megjelent egy felfokozott magyarellenesség, ez az orbáni politika hatása. Bármi lesz is Magyarországon a jövő évi választáson, nem tudom, ez miképp lesz visszafordítható.
„A kormány Ukrajna-ellenes retorikája komoly hatással van a kárpátaljai magyarokra”
Megkérdeztük Fedinec Csilla Ukrajna-szakértőt is. „A magyar kormány Ukrajna-ellenes retorikája és EU-csatlakozás elleni kampányai valóban komoly hatással vannak a kárpátaljai magyar közösségre, de a következmények összetettek és több szinten jelentkeznek”. A kutató szerint „egyes 2023 előtti törvények valóban súlyos kulturális identitásvesztéssel fenyegettek, de a 2023-as törvénymódosítások óta ez a veszély elhárult, a módosítások visszaállították a magyar nyelvű oktatás jogát is. Ennek ellenére a magyar kormány továbbra is úgy tesz, mintha ez nem történt volna meg, és a helyi magyarok képviselői sem szólalnak meg a kérdésben.
A médiában gyakran felmerül, hogy a politika felkorbácsolja a feszültségeket Kárpátalján, valójában azonban a helyi magyar és ukrán közösség és az óriási számú belső menekült gond nélkül együtt élnek.
Ehhez tartozik az, hogy a magyar kormány politikája milyen megítélés alá esik az ukrán nyilvánosságban. A magyar kormány politikája ugyanis „az ukrán sajtóban elsősorban Orbán Viktor és Szijjártó Péter kijelentéseinek idézésén keresztül jelenik meg, töredék részben a magyar sajtóból, nagyobb részben pedig közösségi médiából és a nemzetközi sajtóból átvéve. Az ukrán külügyminisztérium folyamatosan elítéli ezt a politikát mint manipulatív eszközt, ugyanakkor Orbán választási stratégiája részének tekinti.”
Azt is megkérdem a kutatótól, hogy miközben Ukrajna az 1990-es évek óta törekszik a kapcsolatai szorosabbra fűzésére az EU-val, és a 2000-es évek óta zajlanak tárgyalások is ennek lehetőségéről, hogy látja, mennyire reális Ukrajna viszonylag gyors csatlakozása. Lehetséges-e, hogy a 2030-as években tagok legyenek? „Ez nagyon nehéz kérdés, bár nem mondanék olyat, hogy teljesen irreális. Számos tényező befolyásolja a folyamatot, főként a reformok üteme és a háború. Azt hiszem, az utóbbi a nehezebb tényező. Egy, a békére nézve kellő biztosítékokkal le nem zárt háború kizáró tényező a csatlakozásban. A reformokkal kapcsolatban felhívnám a figyelmet valamire. Nemrégiben Volodimir Zelenszkij a két központi korrupcióellenes hivatal függetlenségét megnyirbálta azzal, hogy a legfőbb ügyész alá rendelte azokat. Ez kétségtelenül visszalépés volt az EU-s jogharmonizációban. De a politika korrigált az EU és ami ennél is fontosabb, a saját társadalma nyomására, egy hét alatt megszületett a teljes függetlenséget visszaállító törvény. A társadalom megmozdulása, a civil szféra hatása egészen különleges szervező egysége az ukrán társadalomnak 2014 óta.”
Miközben az ukrán társadalom többsége több felmérés szerint is támogatná a csatlakozást, megkérdem, hogy az ottani belpolitikában vannak-e csatlakozásellenes erők. Fedinec szerint „az EU-szkeptikus politikai erőknek és támogatóiknak komolyabb befolyása 2022-ig volt. Ez az a jelenség, amit a sajtónyelvben oroszpárti és nyugatpárti elnöki időszakoknak jelöltek meg, valójában itt civilizációs választásról volt szó, a nemzeti szuverenitás védelméről vagy az orosz birodalmi ambíciók kiszolgálásáról. Ma már az EU-ban több az EU-szkeptikus, mint Ukrajnában.” Fedinec hangsúlyozza:
Ukrajna bekerülése hatalmas erőt jelentene az EU egyben tartásához, ennek meghiúsulása azonban a kárpátaljai magyarság számára lenne visszafordíthatatlan tragédia.
„Ezt a környéket ide-odacsatolták az elmúlt száz évben. Ezért szkeptikusak sokan”
Dániellel egy beregszászi kávézóban ülünk, és beszélgetünk a régióról. A tanárember arra hívja fel a figyelmet, hogy Ukrajnában a háború hatásai az országon belül a demográfiában és sok más területen is megmutatkoznak. Tömegek hagyták el a fronthoz közeli lakhelyüket, és mentek külföldre vagy jöttek Kárpátaljára, Ukrajna a háborútól legkevésbé érintett részére. És miután itt lényegében teljes biztonságban lehet élni, sokan magukkal hozták nemcsak a családjukat, de a vállalkozásukat is, a környéken ettől megpendült az ingatlanpiac, érezhető egy prosperálás az élet több területén is, nőttek a városok adóbevételei az új cégek miatt. Új helyek nyílnak, több kocsi pörög az utcákon a kárpátaljai városokban.
Dániel is tanít, ezért nem kell katonának állnia. Történelemtanár, és amikor Kárpátaljára terelődik a szó, fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy van itt egy speciális tudat, amelynek történelmi okai vannak. „Ismered a történetet a bácsiról, aki öt ország pénzével is fizetett, noha ki sem mozdult a falujából?” – kérdezi. Visszatérő kárpátaljai toposz ez: az a bizonyos bácsi ugyanis megszületett az Osztrák-Magyar Monarchiában, iskolába már Trianon után Csehszlovákiában járt, megházasodni Magyarországon tudott a második bécsi döntés után, a gyermeke már a Szovjetunióban született, ő maga pedig Ukrajnában halt meg valamikor az ezredforduló környékén. Dániel ehhez teszi azt hozzá, hogy a régió mindig vegyes etnikumú volt, ruszinok, ukránok, tótok, románok, magyarok, szászok, zsidók éltek itt hosszú ideig, különböző arányokban.
„Ezt mind tudni kell, ha meg akarod érteni az ittenieket. Az itteniek semlegességét vagy távolságtartását. Ezt a környéket ide-odacsatolták az elmúlt száz évben. Itt már tényleg volt minden, ezért szkeptikusak sokan. Közben ez egy békés, toleráns vidék. Abban semmi nincs, ha helyi magyarok azt mondják, hogy Kárpátalja a hazájuk, és nem Ukrajna. Ez így normális, Erdélyben is hasonlót hallanál.
Nekünk az a legfontosabb, hogy ne kerüljünk bajba. Ez a rutinunk része.
És hogy mindenki találja meg itt a maga helyét, ne háborgassuk a másikat. Engem örömmel tölt el, amikor hallok olyan történetről, amikor belső menekültek itt Beregszászon magyar tanfolyamra iratkoznak be. Tudom, hogy nem ez a jellemző, de akkor is örömteli. ”
Háború van három és fél éve.
Tragikus. Sose hittem, hogy én ilyet megélek.
Ha nem tanítanál, és megkapnád a behívót, mit tennél?
Ha nem lenne mentességem? Alighanem benn ülnék a lakásban. De nem kell ülnöm, mert a tanársággal ezt a kérdést megúszom. Az évekig tartó otthon ülés börtönnel ér fel. Tragédia. Idegileg kicsinál. Van ilyen ismerősöm, rosszul viseli.
Van ismerősöd a fronton is?
Két-három is. Magyarok, elvitték őket.
Elkapták őket?
El.
Mit tudsz róluk?
Élnek.
Volt, aki önként ment?
Egy magyar srácról tudok, aki önként ment. Ismerem. Ki is tüntették itt a városban, hogy milyen jó hazafi. Ilyen is van.
Az én generációm, a húszas korosztály, sose hitte volna, egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy háború lesz. Tanultunk róla, de hogy a valóságban is eljöhet, nem hittük. Amikor meg kitört a nagy háború 2022-ben, azt hittük, gyorsan véget ér. Most tartunk három évnél, és sajnos nem látszik a vége.
„Nem kellett volna az oroszokat bántani a Donbaszban, akkor nem lenne háború”
Ferenc, a külföldön élő informatikus azt mondja: „Kárpátalján praktikusan nézik a dolgokat, józan realizmussal. És ez most azt mondatja az ott élőkkel, hogy csak legyen már vége a háborúnak, ha kell, akár területi engedménnyel. Aki ott él, azok többségében nincs meg az a magasztos cél, hogy szabadítsuk fel Ukrajnát, sokkal inkább az, hogy ne haljunk meg. Kárpátaljára vissza fognak jönni azokból, akik elmentek, lesz visszaszállingózás, de már nem lesz ugyanaz, mint 2022 előtt, mindenki nem jön vissza. Vannak, akik már temetik Kárpátalját, de ők rossz úton járnak. Túléltünk mi már nehezebb időket is.”
A riport elején szereplő elöljáró férfi azt mondja a tornácon: „Ezt a háborút Ukrajna nem tudja megnyerni. Ha nyerünk is, veszítünk, itt már nem lesz ugyanaz, mint régen. Az én gyerekeim már nem jönnek vissza. És elmondom, hogy én ezért az egészért Ukrajnát látom felelősnek.”
Oroszország jött be Ukrajnába 2022. február 24-én, nem?
Ne gyere ezzel, kérlek szépen! – és nevetve leint.
Nem így volt?
El lehetett volna kerülni a háborút. Nem kellett volna az oroszokat bántani Donbaszban. Tiltottak ott mindent, a nyelvet, az utcanevet, erről nem beszél senki. Ütötték az oroszokat, ahogy minket magyarokat ütnek, rúgnak. Lehetett volna korábban kiegyezni a Putyinnal, de nem. Na, hát eddig vártak az oroszok. Amióta ezek összevesztek, azóta egyre rosszabb minden, egyre drágább lett a gáz, egyre jobban megy össze a gazdaság. Van a környéken egy csomó romos épület, azokban régen gyárak voltak, konzerv- meg húsfeldolgozók. A mezőn csordák voltak, ma már nincs semmi, csak a gaz. Megérte? Én azt mondom, nem. Egy csomó állást nem lehet betölteni, mert nincs rá jelentkező, mert épp bujkál, aki jó lenne. De ha kijönne, vinnék katonának. Viszont azt a munkát nem csinálja meg más.
Az epret áruló Viktor óvatos, de azért van véleménye.
Ezt az egész hülyeséget ki lehetett volna kerülni. Be kellett volna fejezni ezt a Donbasznál, meg kellett volna adni az autonómiát a Donbasznak.
A mostani háborúra nincsenek jó kilátásaim. Ez csak úgy zárulhat le, hogy a nyugat nem támogatja fegyverrel Ukrajnát, és akkor kapituláció lesz, az oroszok elfoglalják az országot. Ez azonban szerintem nem lesz. Mondjuk Kárpátalján az van, hogy jöjjenek már azok az oroszok. Tényleg így van. Itt sokan szeretik az oroszokat, van, aki azt mondja, hogy a rubelből megéltünk, a hrivnyából nyomorgunk. Ők csak azt felejtik el, hogy ezek az oroszok nem azok, akik a szovjet éra alatt voltak, mert akkor volt egy bizonyos rend. Azt sírják itt vissza, azt hiszik, megint lehet egy rendezettebb élet. Van nosztalgia a szovjet idők iránt, főleg azokban, akik akkor voltak fiatalok. Csakhogy azt már nem lehet visszahozni. A sógorom Szentpéterváron lakik, a másik rokonom meg Permben, nekem ugyanis vannak ruszin felmenőim, de amúgy magyar vagyok. És ők, mármint ez a két rokon, sokat elmagyaráznak nekem azért, amikor beszélünk. Nem olyan szép ott az élet, ahogyan ezt reklámozzák az oroszok. Nincs vezetékes gáz, nincs normális út, internet sincs. Rosszabb, mint itt. És ezt sokan közülünk elfelejtik, vagy nem is tudják, csak nosztalgiáznak.”
Mondja a bátyám, hogy hülye vagyok, mert nem mentem. Pedig csak a hazámat szeretem, és itt akarok élni
Márta egy apró falu, Bene lakója. Nyugdíjas, de a vasútnál dolgozik részmunkaidőben, illetve a kárpátaljai magyar újságokat hordja ki a településén élő előfizetőknek, mindemellett saját kertje van. Az ő meglátása, hogy a faluból „a lakók fele elment 2022 után. Azóta csak páran jöttek vissza, mert nem találták a helyüket, de a nagy többség nem. Volt olyan is, hogy a férj ment ki, egy ideig ingáztak, aztán a feleség és a gyerekek is utánamentek. A férfi ugye a hadkötelesség miatt ment el. És sokan meg is haltak itt azóta, mellettem is üres két épület. Sok az elhagyatott ház. Mi lesz itt ennyi üres házzal? Egynémely már most kegyetlenül néz ki. Mi lesz, ha évről évre egyre kevesebb házban laknak majd a faluban?
Aggódom, hogy lassan-lassan kiveszik itt magyarság, olyan sokan elmentek. Ha a háború sokáig folytatódik, még többen mennek el, ezért is jó lenne, ha mielőbb véget érne. Én is mondtam a vejemnek, hogy menjetek, kisgyerekkel, családdal, ha van eszed, mész. Ő viszont nem ment. Azt mondta: a szüleim sem fiatalok, meg itt van a mama, szeretek itt lakni, ez az otthonom, építkeztünk is, maradunk.
Egy középkorú férfi azt mondja erről:
Az a réteg ment el, amelyiknek dolga lett volna itt. Meg a jövő. Az a korosztály, amelyik gyereket szülne vagy nevelne. Legnagyobb arányban ők mentek el. Úgy fogyunk, hogy a falu óvodájába lassan minden gyerekre jut egy dada.
Ezt támasztják alá az itt-ott elhelyezett érettségi tablók is. Látunk olyat az egyik faluban, melyen mindössze öt diák van és több mint tíz tanár. Visszatérően halljuk, hogy az egyre kevesebb diák miatt megszüntetnek évfolyamokat: volt olyan általános iskola, ahol a „végzős” osztályban mindössze hárman voltak, ők végül másik intézménybe mentek, a lakhelyükön így nem tudtak végül elballagni. A katonai menetességgel élő Balázs azt mondja: „Az én korosztályom lényegében elment. Szinte az összes barátom.”
Ismét a virágboltban, csokrok és vágott rózsák közt.
„A 20–30-as korosztály szinte eltűnt. A baráti körünk is átment, alig maradtunk” – mondja a virágos. Éva vállalkozó, a férjével közösen viszik a boltot több mint tíz éve, van egy hatalmas kértjük, a párja ott kertészkedik, a nő pedig árul, illetve a beszerzéssel, ügyintézéssel foglalkozik. Minden évben nőttek kicsit, és ez még az utóbbi évekre is igaz volt. „Az, hogy nem kellett bezárni a vállalkozást, már profit nekem” – mondja az elmúlt évekről. „Sok lett az ukrán vendégünk, akik jöttek belső-Ukrajnából. Sok korábbi magyar kuncsaftom pedig elment. Igazából nekünk meg se fordult a fejünkben, hogy elmenjünk. Nem is akartuk, de nem is tehettük meg. Én Magyarországra jártam tanulni, Gödöllőről jöttem haza, ide vágytam vissza, pedig a bátyámék ott vannak, már az édesanyám is. Én mégis itt akartam élni.
Minek nevezzem ezt? Hazaszeretet? De azt mindjárt mondom, hogy nem Ukrajnát szeretem, hanem Kárpátalját. Itt szeretnék élni, itt szerettem volna a gyerekeimnek is jövőt építeni. A bátyám elment, és a mai napig mondja, hogy hülye vagyok, hogy maradtam. Én persze ezt másképp látom. Nem vagyok hülye. Csak meg kell dolgozni a boldogságért, én ebben hiszek. Ez a hazám, itt szeretnék élni. És a boldogságom itt is megtalálom, előbb vagy utóbb.
